A salánki hordó

Hungarikum a célkeresztben

Örömmel értesültem arról, hogy a Kárpátaljai Magyar Értéktárba egyéb külhoni nemzeti értékeink között a salánki hordó is bekerült. Ezért hasznosnak tartottam, hogy bepillantást nyújtsak a nagy múltú beregi-ugocsai hordókészítés történetébe és e nemes hagyományokat ápoló salánki bodnármesterek életébe.

A hordókészítés igen régi iparág, feltalálása az ókori görögöknek tulajdonítható. Állítólag Platón nővérének a fia, a szintén filozófus Szpeuszipposz készített először dongából hordót az addig használatos bőrtömlők helyett. Az első szakkönyvet a hordókészítésről Johannes Kepler, a híres matematikus és csillagász írta. Az évszázadok folyamán a hordók elkészítése számtalan változáson ment át. A kezdetleges faabroncsozású hordók helyett a tartósabb, nagyobb nyomásnak ellenálló, vasabroncsozású hordók készülnek. Folyamatosan tökéletesednek a szerszámok is, napjainkban a gépi munka még a kisiparosok műhelyeiben is elterjedt.

A dongás faedények használata Közép-Európában a szőlő- és borkultúra, illetve a sörfőzés terjedésének köszönhetően terjedt el a korai középkorban. Magyarországon a kereszténység felvételét követően, az államalapítás korában jelent meg a hordókészítés mestersége. A dongás faedényeket gyártó kádárok, bodnárok, pintérek céhei a XIV. század óta voltak bizonyítottan jelen az országban. A kádár és bodnár mesterségnév szláv, a pintér német kölcsönszó a magyarban. A betelepült németországi kézművesek hatását tanúsítják a mesterműszavak, a szerszámok mai napig használt (gyakran torzított formájú) német megnevezései is. Az Anjou-házbeli királyok idején a kádárok már szervezetben tömörültek, az első bizonyító okmányok 1376-ból származnak és igen fejlett kádáriparról tanúskodnak. Az egyik legelső céh a pesti kádároké volt, mely céhlevelét 1696-ban kölcsönadta a váci kádároknak. A XVI–XVII. században a hordókészítőket borkötőnek, hordókötőnek is nevezték, mivel a hordókat hajlékony mogyoró-, nyír- vagy fűzfavesszőből font faabroncsokkal „kötötték össze.”

A hazai kádáripar fejlődését az 1875-ös filoxérajárvány és az 1920-as évek második felében beköszöntött gazdasági válság vetette vissza ideiglenesen, később pedig a zománcos, üveg és újabban a műanyag tárolóedények elterjedése jelent veszélyt a szakmára nézve. Ennek ellenére a kádárok még ma is a viszonylag jól kereső iparosok közé tartoznak, akiknek a bortermelő vidékeken a boroshordók készítése és javítása, másutt néhány speciális áru készítése ad munkát.

A kádármesterség a legutóbbi időkig Magyarország-szerte elterjedt kisipari ág volt. Különösen a nagy múltú történeti borvidékek – a zempléni Hegyalja, Gyöngyös és Eger vidéke, a Balaton-felvidék stb. – városaiban és azokon a településeken vált jelentőssé, ahol sörfőzdék létesültek. A hordógyártás nyersanyaga a tölgyfa, ezért a mesterség legjelentősebb központjai is a történelmi borvidékek mellett a kiváló nyersanyagot nyújtó tölgyerdőkhöz kapcsolódtak. A Nagyszőlős és Beregszász vidékén a középkorban kialakult szőlő és borkultúra, meg a Szernye és a Borzsa vize által táplált tölgyerdők közelében jöttek létre a hordógyártás olyan jelentős központjai, mint Dercen (Bereg m.) és Salánk (Ugocsa m.). Legfőbb nyersanyaguk ma is az ún. „mocsári tölgy” fája. A derceniek munkaműveleteit, eszközeit 1940-ben fényképeken örökítette meg K. Kovács László a budapesti Néprajzi Múzeum számára.

Salánkon is számos bodnárműhely őrzi a hordógyártás helyi hagyományait, az itteni bodnárság egyes részleteit pedig jómagam publikáltam egyik dolgozatomban (Néprajzi Látóhatár 2012. 1. szám 143–154). Ezek a műhelyek a XIX–XX. században már nem csupán a beregi, ugocsai piacot látták el hordókkal, hanem a Magyar Alföld szőlővidékeire is szállítottak. 1920 után Csehszlovákia, 1945 óta Ukrajna és a Szovjetunió távoli térségeibe is eljutottak termékeik. Jelenleg a salánki hordók messze földön híresek, eljutnak Ukrajnán kívül a magyar, horvát, olasz és francia piacra is. Kapott belőlük II. János Pál pápa, Mihail Gorbacsov szovjet elnök, Donald Tusk lengyel miniszterelnök, Viktor Janukovics ukrán elnök, de került belőlük egy példány a Magyar Nemzeti Múzeum uniós elnökségi gyűjteményébe is. Ez év szeptemberében Borbás Mária közkedvelt magyarországi műsorvezető látogatott el a Gasztroangyal stábjával Salánkra, hogy a helyi bodnárok jóvoltából ellesse a csali csobolyó készítésének titkát.

A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy Salánkot a kárpátaljai hordókészítés fellegvárának nevezhetjük. Amíg három-négy mesterember megakad más településen is, itt valaha száznál is többen, de még napjainkban is több tucatnyian foglalkoztak, illetve foglalkoznak kádármesterséggel. Néhány műhely ugyan szünetelteti működését, mivel a mesterek más foglalkozás után néztek. Következetesen bodnárnak nevezik magukat, bár használatos a kádár megnevezés is. Szinte kivétel nélkül apjuktól vagy egymástól tanulták a mesterséget, mestervizsgát nem tettek. A helyi hordógyár leállása után házi műhelyeikben dolgoznak, főleg megrendelésre. A vásározást nem kedvelik, inkább a fiatalok viszik ki termékeiket az utóbbi időben egyre gyakoribbá váló beregszászi, nagyszőlősi és munkácsi borfesztiválokra, ahol nemcsak a salánki hordók kapósak, de nagy sikerük van a kiváló helyi boroknak is. A salánki mesterek főleg magyar típusú, vagyis kerekded boros- és ecetes- és káposztáshordókat, kádakat, szaunába való favödröket és virágdézsákat készítenek, salánki specialitásnak mondhatjuk a kerek vagy ellipszis formájú asztali kishordókat. Ezek közül is leghíresebb az úgynevezett „háromfenekű”, vagyis kétrekeszes kishordó, melyből ugyanazon a csapon keresztül folyik a vörös- és fehérbor, illetve a pálinka-víz páros. Szinte kizárólag helyi tölgyfából, elsősorban a tömörebb fájú mocsári tölgyből dolgoznak. A ritkább fájú hegyi tölgy főleg a pálinka tárolására alkalmatlan, mert „könnyezik”, „a szálán enged”. Bár elterjedt a gépi munka is, a régi kézi szerszámokat nagy becsben tartják, és még mindig német (bár torzított formájú) műszavakkal nevezik őket. Találkozhatunk más, csak itt használatos kifejezésekkel is. A salánki bodnárok például cecamernek nevezik a kalapácsot, hóblinak a gyalut, cugnak a dongaszorítót, cirklinek a körzőt, móblinak a dongaszögmérőt, tipliszegnek a kéthegyű szeget, fugosnak a szétvált dongájú hordót, de gárbolópadnak a faragószéket, gárbolásnak a hordó belsejének vonókéssel való megmunkálását, stészolásnak a donga gyalulását, bőgőzésnek a donga belső oldalának gépi faragását, csánnak a nagyméretű kádat stb. A település bodnárai igazi parasztiparosok, sem életmódjukban, sem pedig mentalitásukban nem különböznek a helyi gazdálkodó lakosságtól. A jóhírű salánki bodnároknak nem kell tartaniuk a konkurenciától, a fellendülőben lévő borászat pedig bőven ellátja őket munkával. A bodnármesterség Salánkon ma is megélhetést nyújt, ma is méltó „címere”, megőrzésre érdemes öröksége ennek az ősi magyar településnek. Az egyre nehezebben beszerezhető nyersanyag, a helyi tölgyerdők kiirtása azonban kétségessé teszi e nagy múltú mesterség jövőjét. A település lakosaként fontosnak tartom az ugocsai és beregi magyarság e jelentős kulturális és gazdasági értékének, kézműipari hagyományának a további tanulmányozását és megőrzését az utókor számára.

Kész Barnabás,
a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai magyar Főiskola tanára