Megtartani hitben, kulturális közösségben

A szórványban élő magyar közösségek megerősítése céljából indította útjára 2015-ben Magyarország Nemzetpolitikai Államtitkársága a Petőfi Sándor-programot. Ennek keretében 50 magyar szórványközösségben munkálkodik a program 50 ösztöndíjasa, akik a közösség igényei és a helyi jellegzetességek függvényében igyekeznek megerősíteni a közösségeket – ki néptáncoktatással, ki cserkészcsapat szervezésével vagy éppen gyermek- és ifjúsági programok, szakkörök beindításával.

Kárpátalján négy ösztöndíjas tevékenykedik, közöttük az erdélyi Árkosról származó Gelei Botond. „A teljessé válás, a cselekvő életszemléletem és a fejlődés természete megköveteli tőlem: a nemzeti hitünk, amely erős keresztény hit, a magyar közerkölcs, amely nyílt fellépéséről ismert, a magyar irodalom, a magyar nyelv, a művészetünk, a nemzeti játékaink és a természetbúvárkodás örökös művelését. A Petőfi Sándor-program ezt a köztulajdont, de székely kifejezéssel úgy is megfogalmazhatnám, szellemi közbirtokosságot, önmagam természetét közvetíti a Kárpát-medencébe és azon túl” – ezen szemlélet mentén munkálkodik 2015 augusztusa óta a Karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban, illetve a Nagyszőlősi járás néhány egyre inkább elukránosodó településén.

– A Petőfi-programot Magyarországnak a trianoni szerződés általi szétszakítása tette szükségszerűvé. Történelmi szükségszerűség, pontosabban fogalmazva, valóságos immunizáló szer. Arról szól, hogy a határon túli magyarokat, legfőképpen a szórványban élőket az anyaországhoz minél közelebb hozza, és a közösségeket ösztöndíjasokkal, népnevelőkkel támogassa. Az a dolgunk, hogy elhintsük nemzeti eszménk meggyőződését: magyarnak lenni jó, bárhol élünk a világon. A hasonló programoknak számos specifikus oldaluk van az adott térségtől függően, hiszen nem ugyanarra van szüksége például a bécsújhelyi magyar szórványnak, mint a lupényinak vagy mint a királyházinak.

– Ezek szerint a helyszín specifikumával is tisztában kellett lennetek.

– A kiválasztott ösztöndíjasok egyhetes képzésben vettek részt, mielőtt elfoglalták volna az állomáshelyüket, hogy ne legyen teljesen ismeretlen számukra az a terület, ahová érkeznek. Mi, kárpátaljai ösztöndíjasok találkoztunk a kárpátaljai főkonzulokkal, a hely legjobb ismerőivel, történészekkel. Emellett általános és szórványpolitikáról, médiaismeretekről is tartottak nekünk előadásokat.

– Te miért jelentkeztél a programba?

– Mert jónak lenni jó. Szeretek a nemzettel, nemzetpolitikával, a határon túli magyarsággal foglalkozni határon belül és azon kívül is. Nem a babérokért csinálom, nem tapsért, vagy azért, hogy megdicsérjenek, hanem mert jónak lenni a magyar történelmi közerkölcs alapkategóriája. Budapesten a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen folytattam tanulmányokat, végzettségem szerint okleveles védelmi igazgatási menedzser vagyok, s egy ehhez kapcsolódó példával élve úgy tartom, hogy a honvédelmi igazgatás, a biztonságpolitika ma már nemcsak arról szól, hogy fizikai és szellemi erőnket a harctér nagy vérvesztő piacán elárusítjuk, hanem arról is, hogy az embereket megtartjuk hitükben, emberi kulturális közösségeikben, megerősítjük bennük az élet és a természetes valóság szeretetét. Ugyanígy egy lelkész saját őrhelyén, ahová a Jóisten állította, van olyan honvéd, mint a legjobb tábornok. Az a lelkész, aki hiterkölcsi egyesületeket alapít, életet szentel népe gondozására, összefogja a fiatalságot, nemzetvédelmi szempontból nagy dolgot tesz, társadalmi úton fellendíti népe életét – ez nemzetfenntartó és nemzetépítő feladat –, s az a közösségtudatnak, népe összetartozásának van olyan gondozója, mint a legjobb hadvezér.

– A fogadóintézmény, a Sztojka-líceum nyilván sokféle ifjúsággal kapcsolatos feladattal lát el. Főként mivel foglalkozol?

– Esti imát vezetek, íjászatot oktatok, részt vettem hagyományőrző kézműves-foglalkozások, különböző előadások, vetélkedők, sportesemények, megemlékezések, osztálykirándulások szervezésében és lebonyolításában. Emellett a Gö­rög­ka­tolikus Ifjúsági Szervezet Szent István-napi Gö­rög­ka­tolikus Ifjúsági Fesztiválja és a szervezet által létrehozott Szent Margit-program lebonyolításában is segédkeztem. Az itteni munkának is megvan a maga specifikuma, mivel a líceum diákjai most lépnek majd ki az életbe, a család, a hit, a vallás, a nemzet, a közösség, az összetartozás, a fejlődés és a jövő az, ami igazán érdekli őket. Ennek mentén kell tevékenykednem.

A közeljövőben a hozzám tartozó többi településen, Gödényházán, Csepében, Máty­falván, Fancsikán, Fe­ke­tear­dóban, Tekeházán és Királyházán szeretnék közösségteremtő rendezvényeket megszervezni. Wein­rauch Márió tiszaújlaki ferences szerzetessel egyeztetünk arról, hogy a hozzá tartozó egyházközségekben havonta két alkalommal szervezünk ilyen eseményeket, többek között íjászkodást, népijáték-foglalkozást. Ezek a falvak eléggé elukránosodtak, ezért nagy szükség van a magyar kulturális rendezvényekre. Emellett Mátyfalván szeretnék némi felújítást megszervezni az óvoda épületén, mert a helyiség rossz állapotban van, hamar elillan a meleg, a felújítás segítene az egész napos nevelői munkában.

Végezetül még két vallomással tartozom. Szeressük és kíméljük azt is, ami nem magyar, s ezzel a szeretettel keltsünk viszontszeretet. A kárpátaljai magyar ember, az állapotok folytonos változása közepette tőlünk nemcsak történelemtudást, nemcsak történelmi öntudatot, néptánctudást és a magyarságunk büszke, fennhangon való vallását, hanem történelmet formáló cselekedeteket is elvár.

Espán M.