Új kisantantról vizionálnak az ukrán nacionalisták

A Zakarpattya Online ukrán nacionalista beállítottságú portál előszeretettel közöl olyan írásokat, amelyek a kárpátaljai magyarokat Ukrajna árulóiként, a mindenkori budapesti kormányzatot pedig irredenta, a szomszédos országok területi egységére törő társaságként ábrázolják. Legutóbb a Depo Donbász (dn.depo.ua), egy ugyancsak nacionalista – talán – kelet-ukrajnai weboldal irományán akadt meg a kárpátaljai portál szerkesztőinek a szeme. A cikk az országban nagy számban tenyésző összeesküvés-elméletek vezérfonalát követve hord össze minden fellelhető tévinformációt és rágalmat velünk, magyarokkal kapcsolatban.

A Miként fogják „Putyin barátai” Kárpátalját marcangolni című írásnak, melyet egy bizonyos Olekszandr Nyikonorov jegyez, külön érdekessége, hogy a dn.depo.uan kizárólag orosz nyelven érhető el. Stílusa és fogalomtára kísértetiesen emlékeztet arra az álszakértői szövegre, amely még a posztszovjet kül- és belpolitikai elemzők, bulvártörténészek tanulmányaiból lehet ismerős a kilencvenes évekből, s amelynek célja azt a látszatot kelteni, mintha mindaz, amit a szerző állít, kétségbevonhatatlan tény és aprólékos kutatómunka eredménye volna. Holott… Talán mondanunk sem kell, hogy sem a szerző, sem az írást közreadó portál nem tartotta fontosnak bizonyítani, tényekkel alátámasztani állításait, vagy legalábbis meggyőződni forrásaik hitelességéről. És – ahogyan már megszokhattuk – senki nem akadt a 43 milliós Ukrajnában, aki felemelte volna a szavát egy nemzeti kisebbség védelmében, amelyet alaptalanul rágalmaztak meg.

Az írás első, általános helyzetelemzésnek szentelt része mindenekelőtt Orbán Viktor magyar miniszterelnök politikáját veszi górcső alá, megállapítva – egyébként éppen a Zakarpattya Onlinera hivatkozva –, hogy Budapest nyíltan Kreml-párti politikája ellenére a magyarok többsége aligha sorolható a ruszofilek táborába, hiszen az országban a szocialista időszakot sokan szovjet megszállásként emlegetik, és élnek még a szemtanúk, akik emlékeznek, miként fojtotta el az 1956-os forradalmat a Szovjetunió. Ezzel együtt az ország jelenlegi vezetését, különösen Orbán Viktor miniszterelnököt Moszkvában és Európában is „Putyin európai barátai” közé sorolják – írja a Depo Donbász.

A portál elemzése egyebek mellett felrója Orbánnak, hogy még 2015-ben fogadta Vlagyimir Putyint, több ízben nyíltan kétségbe vonta az Oroszország elleni szankciók hatékonyságát. Ugyancsak a magyar kormányfő szemére vetik, hogy „az orosz nem liberális demokráciamodell” jobban tetszik neki, mint az európai vagy az amerikai.

Nyikonorov ugyan idézi Magyarország Kijevi Nagykövetségének a portálnak adott kommentárját, mely hangsúlyozza, hogy Budapest a kelet-ukrajnai konfliktus kezdete óta következetesen támogatja az Európai Unió szankciós politikáját, s a szankciók eltörlését a minszki megállapodások teljesítésétől teszi függővé, azonban hozzáteszi: „Budapest nyilvánvaló beállítottsága a Moszkvával való szoros együttműködésre és jelentős függése az Oroszországi Föderációtól (mindenekelőtt energetikai téren – a szerk.) aligha változik a közeljövőben”.

Budapest geopolitikai stratégiája „Kárpátalja Magyarországhoz tartozásának történelmi tapasztalatára támaszkodik”, állapítja meg az elemzés. Az „ország vezetése nem ismeri el az 1920. évi trianoni békeszerződést, melynek aláírása után Magyarország elveszítette területe nagyobbik részét, közte Kárpátalját is. Ebből kiindulva, illetve tekintettel a konzervatív és szélsőjobboldali erők parlamenti választási győzelmére 2010-ben, a magyar kormányzat „erőteljes befolyást kezdett gyakorolni Kárpátaljára a legkülönfélébb csatornák és eszközök felhasználásával”.

„A magyar kormányzat és a konzervatív budapesti erők vezetőinek hivatalos nyilatkozataiból érdemes levonni a következtetést, hogy Magyarország külpolitikai céljai az etnikai tényező felhasználásában, szeparatista és ukránellenes hangulatok terjesztésében, Ukrajna föderalizálásának népszerűsítésében foglalhatók össze” – írja a szerző hozzátéve: nem zárható ki annak lehetősége, hogy Magyarország felhasználhatja Oroszország stratégiájának egyes elemeit, melyeket a Kreml hosszú időn át alkalmazott a Krími Autonóm Köztársaságban és Ukrajna keleti megyéiben. Ezt támasztja alá az elemző szerint, hogy Budapest fokozott figyelmet szentel a „külföldi honfitársak” igényeinek; fejleszti regionális politikai jelenlétének struktúráit, a magyar kisebbség önazonosság-tudatát; odafigyel az „etnosz” oktatási rendszerének alakítására; s igyekszik tudományosan megalapozni, hogy Kárpátalja történelmileg Magyarország része.

„Annak ellenére, hogy az ukrán és a nyugati média részéről nem mutatkozik érdeklődés a »Kárpáti régióban« növekvő magyar veszély problémája iránt, jelenleg valóban nem zárható ki a »krími forgatókönyv« Magyarország általi megvalósításának lehetősége Kárpátalján, amennyiben Kijevben destabilizálódik a helyzet, és populista politikai erők egy mesterséges harmadik Majdant szerveznek” – írja Olekszandr Nyikonorov.

Külön kitér az írás a „magyar nemzetiségi tényezőre Kárpátalja megyében”, hangsúlyozva Magyarország befolyását a négy európai uniós tagállammal határos térségben. A régió etnikai helyzetét vázolva a szerző megállapítja többek között, hogy a magyar kormányzati intézmények aktivizálódásával jelentősen nőtt a magyarul beszélők aránya, bár, amiként állításainak döntő többségét, ezt a kijelentést sem támasztja alá konkrét tényekkel. Rámutat viszont, hogy a magyar ajkú lakosság a Munkácsi, Nagyszőlősi, Ungvári és Beregszászi járásokban összpontosul, s éppen ezekre a közigazgatási egységekre fekteti a hangsúlyt a magyar vezetés az úgynevezett Tiszamenti járás létrehozására irányuló kísérletben, amely közigazgatási egység „a budapesti ambíciók értelmében” a jövőben a Tiszamenti autonóm körzet létrehozásának alapját képezheti. „Értve ezalatt, hogy az adott körzet stabil politikai-humanitárius kapcsolatban áll majd Magyarországgal, gyakorlatilag annak protektorátusává válva” – teszi hozzá Nyikonorov.

Külön fejezetet szentel az írás Magyarország állítólagos „destruktív politikájának”. A szerző emlékeztet, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz–MPP több ízben is felvetette az autonómia megadását a kárpátaljai magyarság számára. Azt írja, a Krím orosz megszállása és a Donyec-medencei hibrid háború kezdete, azaz 2014 tavasza óta Orbán fokozottan „kezdte használni” ezt a témát.

A Jobbik tevékenységét illetően a szerző felemlegeti egyebek mellett, hogy a párt az Oroszországgal ápolt kapcsolatok fejlesztése mellett száll síkra, egyes, a párthoz köthető „neofasiszták” harcoltak a Donyec-medencei szakadár fegyveres alakulatokban. Természetesen nem feledkezett meg a szerző Kovács Béla jobbikos európai parlamenti képviselő beregszászi fogadóirodájáról sem, amely Nyikonorov véleménye szerint a magyar szeparatista nézetek kárpátaljai terjesztését szolgálta egészen 2014-es megszüntetéséig.

Jelentős terjedelemben foglalkozik Nyikonorov a magyarországi „marginális szélsőjobboldali erőkkel”, elsősorban antiszemita és cigányellenes beállítottságukat hangsúlyozva. Kiemelten kezeli a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat és a Magyar Hajnal-t, melyek Nagy-Magyarország helyreállítását követelik. Az utóbbi szervezetnek azt is felrója a szerző, hogy félkatonai fegyveres szervezetekkel áll kapcsolatban.

Ugyancsak önálló alfejezetet kaptak az írásban azok a sajtóhírek, melyek szerint 2015 októberében a hivatalos Budapest pénzügyi-technikai támogatásával úgynevezett önkéntes népi druzsinák (milíciák) létrehozása kezdődött el Kárpátalja egyes járásaiban. A szerző egyebek mellett azt írja, hogy a magyar Belügyminisztérium 2015–2016-ban 900 ezer eurót irányzott elő ezeknek az „önvédelmi” alakulatoknak a felkészítésére.

Szintén sajtóforrásokra hivatkozva közli Nyikonorov, hogy Magyarország finanszírozza a Kárpátaljai Önkormányzati Gárda létrehozását a „kárpátaljai etnikai magyarok védelmére”. A „gárdát” állítólag a „magyar önkormányzati gárda katonái” fogják kiképezni. Az írás kitér arra is, hogy a gárdisták támogatása céljából a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) felvette a kapcsolatot a Magyar Nemzeti (Municipális) Gárda Katonáinak Állami Szövetségével.

Az írásnak ebben a részében a legszembetűnőbb, hogy Olekszandr Nyikonorovnak és az általa forrásként használt portálok újságíróinak mekkora problémát okozott a magyar nyelv és a téma alapos ismeretének hiánya. Másfelől elképzelhető, hogy a különféle szervezetek kusza, az ukrajnai olvasó számára – de helyenként talán még egy szakértő számára is – értelmezhetetlen szövedéke, melyet a szerző felvázol, nem a véletlen műve. Talán csak így lehetett ugyanis félelmet keltő szervezetként feltüntetni azt a néhány kárpátaljai magyar faluban a közrend biztosítására létrejött csekély létszámú – és fegyvertelen! – közösséget, amelyeket a Kárpátaljai Magyar Polgárőrökért Egyesület fog össze, Magyarországról pedig főként az Országos Polgárőr Szövetség támogat. Nyikonorov valójában egy civil kezdeményezést holmi területvédelmi, gárdaszerű félkatonai szervezetként, milíciaként láttat, mely alkalomadtán szeparatista akciókba is bevonható.

Ugyancsak veszélyforrásként tárgyalja az írás a kettős állampolgárságot, hangsúlyozva, hogy már mintegy 94 ezer kárpátaljai lett magyar állampolgár az egyszerűsített honosítási eljárás keretében. A szerző ezzel kapcsolatban kiemeli az új magyar polgárokat megillető jogokat – köztük a választójogot – és kötelességeket: minden új polgárnak kötelessége felesküdni Magyarországra, kötelezettséget vállal „védeni és szolgálni új hazáját”.

A szerző szerint a kárpátaljai magyar közösség nemzeti kulturális szervezeteinek „fejlett hálózata” is része a Magyarország által Kárpátalján „agresszív ukránellenes tevékenység” folytatására létrehozott platformnak. A legaktívabbak közé sorolja e tekintetben a KMKSZ-t és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetséget (UMDSZ). Mint írja, e két egymással sokáig versengő szervezetnek „Budapest nyomására” egyesülvén sikerült leküzdenie a megyei tanácsba jutáshoz szükséges ötszázalékos küszöböt, s a voksok 12 százalékával 8 megyei tanácsi képviselői mandátum birtokába jutottak. Ezzel egyúttal a tömbmagyarság által lakott települések választott szervei feletti ellenőrzést is megszerezték – teszi hozzá.

„Egyúttal fontos megjegyezni, hogy a magyar képviselet megerősödésével a Kárpátaljai Megyei Tanácsban ténylegesen nő a veszélye annak, hogy a helyzetet kihasználják a magyar titkosszolgálatok képviselői. A magyar fél pótlólagos lehetőséghez jut a politikai jelenlét növelésére a régióban, aktívan felhasználva a nemzeti-kulturális egyesületek vezetőinek tevékenységét. Fennáll a veszélye, hogy Magyarország titkosszolgálatai külpolitikai stratégiáik megvalósítása során eszközként használhatják fel a nemzeti kisebbségi szervezetek vezetőinek Budapesttől való függőségét” – írja többek között Nyikonorov.

Igen részletesen tárgyalja az írás a magyar oktatásügy helyzetét, megjegyezve egyebek mellett, hogy a magyar tannyelvű iskolákban a diákok kisebb létszámú osztályokban tanulnak, mint az ukrán iskolákban. A szerző ügyesen egybemossa az Ungvári Nemzeti Egyetem magyar karán, illetve a régió más – jellemzően nem állami fenntartású – felsőoktatási intézményeiben folyó, általában egy-egy néhány fős képzést jelentő magyar nyelvű oktatást, valamint a magyar állami támogatásból finanszírozott intézetekben és a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán folyó munkát, azt sugallva, hogy igen bőséges kínálat áll a továbbtanulni kívánó néhány száz fős magyar diákság rendelkezésére, holott az ukrán állam valójában csak elenyésző mértékben finanszírozza a magyar felsőoktatást, elsősorban az ungvári egyetemen.

A szerző alább mégis ezeket írja: „Megjegyzendő, hogy a külföldi magyar központok tevékenysége arra irányul, hogy ukrán forrásokon zárt oktatási rendszert alakítsanak ki. Ugyanakkor a magyar nyelven oktató intézmények az állami finanszírozás mellett külföldről is forrásokhoz jutnak. Például 2015-ben a magyar Bethlen Gábor Alapból 45,5 millió hrivnyát utaltak ki, amiből 37,2 milliót a magyar iskolák dolgozóinak támogatására szántak, további 8,5 milliót irányoztak elő kifizetésre azoknak a szülőknek, akiknek a gyermekei magyar gyermekoktatási intézményekben tanulnak.”

A szerzőnek még azt is sikerül ellenünk fordítania, hogy az ukrán állam csak részben, illetve késve jelenteti meg a magyar iskoláknak szánt tankönyveket.

„Tekintettel arra, hogy Ukrajnában hiány mutatkozik a saját irodalomból és tankönyvekből a nemzetiségi kisebbségek nyelvén oktató iskolákban, az ilyen intézményeket külföldi segédanyagokkal látják el. Ez viszont azzal fenyeget, hogy kiszorul az oktatási intézményekből az ukrán oktatási rendszer, áttérnek a magyar programokra. Ebben az esetben nem zárható ki a továbbiakban az ukrán nyelv, irodalom és történelem oktatásának kiszorulása sem” – írja.

Veszélyforrásként tekint Nyikonorov egyházainkra. Megállapítja például, hogy a hívek számát tekintve a legjelentősebb közülük a Kárpátaljai Református Egyház (KRE), majd a következőket írja: „Valójában a KRE etnikai egyház, amely kizárólag a magyarok lelki szükségleteinek kielégítésére koncentrál, a püspökét pedig magyar kormányzati ellenőrzés mellett választják meg. Emellett fontos hangsúlyozni, hogy tevékenységük során a KRE lelkészei gyakran tagadják meg más nemzetiségek igényeit.”

Ha már az egyházainkban is ellenséget lát a szerző, képzelhető, hogy milyen véleménnyel van a tömegtájékoztatási eszközökről.

„Magyarország kormánya a helyi információs platformot a határon túli magyarok nemzeti öntudatának alakítására, és az adott közösségnek a Budapest számára fontos kérdések megoldásához való mozgósítására használja fel” – állítja.

A magyar nyelvű írott sajtóról megjegyzi, hogy az újságokat a helyi magyar szervezetek, illetve magyarországi alapítványok finanszírozzák, a Tisza-1 megyei televízió és rádiótársaság magyar szerkesztőségének tagjairól pedig azt tartja fontosnak közölni, hogy másodállásban az országos magyar tömegtájékoztatási eszközök tudósítói.

„Fontos jelezni továbbá a tényt, hogy létrehozták a Magyar Távirati Iroda tudósítóirodáját, amelyet a magyar fél ukránellenes aknamunka folytatására használhat fel a régióban. Ráadásul az adott struktúra gyakorlatilag Magyarország Főkonzulátusának keretében működik, s lehetősége van online közvetíteni a magyar csatornáknak, amihez forgatócsoportokkal is rendelkezik” – írja a szerző.

A következő mondatokból azonban kiderül, hogy nem véletlenül rángatta bele Nyikonorov a magyar konzulátusokat a koncepciójába. Azt írja ugyanis, hogy a régióban Magyarország akkreditált diplomáciai képviseletei – Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és a beregszászi konzulátus – „kulcsszerepet játszanak a kárpátaljai magyarok konszolidálásában, tudatuk alakításában és a magyar nemzeti kisebbségen belüli helyzet, folyamatok befolyásolásában”.

„Jelen anyag keretében nem zárható ki a hipotézis, hogy a hivatalos Budapest a magyar konzulátusokat rezidentúrákként használja fel, amelyek pozícióiból hírszerző tevékenységet folytatnak, valamint ahonnan ügynökök toborzása és az ügynökhálózat irányítása történik a kárpátaljai helyzet befolyásolása céljából” – írja.

Szerinte „a magyar konzulátusok munkatársai a régióban befolyást gyakorolnak az ukrajnai magyarok tudatára, és megteremtik az előfeltételeit az autonómia-forgatókönyvek megvalósításának, lobbiznak a kettős állampolgárok jogaiért, ami veszélyt jelent Ukrajna nemzetbiztonságára”.

„Nem zárható ki a magyar diplomáciai szervek részvétele a mozgósítás szabotálásában és az etnikai magyaroknak a behívás alóli kibújásában – teszi hozzá Nyikonorov. – Például a 6 mozgósítási hullám tervének teljesítése összességében nem érte el az 50%-ot a megye beregszászi és nagyszőlősi járásaiban. Érdemes megjegyezni, hogy a KMKSZ-ben »forródrót« létezett, melynek segítségével a magyarok konzultálhattak a mozgósítás alóli kibújással kapcsolatos kérdésekben.”

Ismertetve a magyar nemzetpolitika célkitűzéseit, az elemzés megállapítja, hogy a magyar kormány közbenső fázisként tekint az olyan magyar önkormányzati szervek létrehozására a szomszédos országokban, amelyek képesek autonomista kezdeményezésekkel előhozakodni. „Így Budapestnek már sikerült képviselői frakciót alakítani a Kárpátaljai Megyei Tanácsban a magyar kisebbségből. Ezzel párhuzamosan kettős állampolgárok kezdtek beszivárogni az önkormányzati szervekbe, akik Magyarország jogvédelmi szerveinek javára tevékenykedhetnek” – állítja.

A stratégia végső célja Nyikonorov szerint a tömbmagyarság területi autonómiájának kikiáltása.

„Ma a hivatalos Budapest több mint sikeresként értékeli stratégiájának megvalósítását Ukrajnában. A tervek szerint a kárpátaljai tapasztalatokat mintaként figyelembe veszik Románia, Szerbia és Szlovákia területén a helyi önkormányzati választások alkalmával és az adott ország társadalmi-szociális helyzetének befolyásolása vonatkozásában” – összegzi a leírtakat a szerző.

Véleménye szerint feltételezhető, hogy hosszabb távon Magyarország fő erőit és forrásait a magyar kisebbség fejlődésére és további elszigetelésére fogják irányítani avégett, hogy kedvező alapot teremtsenek Kárpátalja „autonomizálásához”.

„E cél eléréséhez a magyar kormányzati intézmények fel kívánják használni »befolyásolási ágenseiket« a közigazgatásban és a helyi önkormányzatokban” – állítja. Ebben az esetben tevékenységük a következőkre irányul majd: „a nemzetiségi alapon szerveződő közigazgatási-területi egység létrehozására a közösségek önkéntes egyesülésének folyamatán keresztül; ennek az egyesülésnek Tiszamenti választókerületté történő átalakítására; a választók konszolidálására a nemzetiség képviselőinek az ukrán parlamentbe juttatása végett; az autonóm státus megadására a Tiszamenti választókerület számára”.

„Másfelől fontos hangsúlyozni, hogy amennyiben bekövetkezik a társadalmi-politikai helyzet destabilizálása Ukrajnában egy mesterséges harmadik Majdan révén, amelyben erősen érdekeltek a populista és oroszpárti erők, fennáll a szeparatista folyamatok kibontakozásának veszélye Kárpátalja területén – szögezi le Nyikonorov. – Ebben a vonatkozásban az orosz és magyar titkosszolgálatok kijátszhatják a »magyar-ruszin kártyát« a helyzet destabilizálására az adott régióban azzal, hogy a továbbiakban a területén el nem ismert kvázi államképződményt hozzanak létre az LDNR mintájára. Az események alakulásának másik forgatókönyveként jöhet szóba a régió annektálása a román féllel közösen a rend biztosításának és a »külföldi honfitársak« védelmének örve alatt.”

„Figyelembe véve a magyar fél destruktív tevékenységének tényeit Románia, Szerbia és Szlovákia területén, Ukrajnának élnie kell a szituatív szövetségek létrehozásának lehetőségével a jelzett országok hazafias és hatalmi köreivel közös stratégia kidolgozására Budapest agresszív expanziójának megfékezésére Erdélyben, a Vajdaságban, Dél-Szlovákiában és Kárpátalján. A probléma részét képezi, hogy az ilyen természetű szövetségek létében mindenféleképpen ellenérdekelt lesz a Kreml, amely mesterséges akadályokat fog gördíteni Kijev, Bukarest, Belgrád és Bratiszlava erőfeszítései egyesítésének útjába a budapesti terjeszkedési politika megfékezésére irányuló megelőző ellenlépések megvalósítása terén” – zengi befejésképpen a Depo Donbász írása.

zzz