Jókai Anna: A lovas imája
Nappalra fekete lovat adj
hogy kitessék a fehér fényben
És fehér legyen a ló
ha ránk szakad a fekete éjjel
ha a gyeplőt elejteném
a fekete akkor is haladjon
Ha álmodozva elkószálnék
a fehér az úton marasszon
versenylovak kíméljenek
cirkuszi ló sem kell
megedződött hátaslovunk
elbír a tereppel
a fekete a sorompót tiszteli
de a fehér átröpül rajta
félni csak az félhet
aki a lovakat hajtja
váltott lovak: de egy nyereg
huszonnégy óránk gyorsan lepereg
Csak a ló pihen az ember soha
felette csattog Isten ostora
Nemrég a Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatta, hogy „2017. június 5-én, Pünkösdhétfőn, hosszan tartó, türelemmel viselt súlyos betegség után, 84 éves korában elhunyt Jókai Anna Kossuth-nagydíjas író.”
A szomorú gyászhír mellé pedig, illetve Jókai Anna életpályájának bemutatása elé, mottó gyanánt, e pár rövid mondatot választotta az Írószövetség: „Születés és halál: testvérek. Minden bölcső koporsó. Minden koporsó bölcső.”
Ez a gondolat természetesen magától a szerzőtől való, és nem nehéz felismerni benne az életnek a halálon túlra mutató természetét. Akár úgy is mondhatnánk, hogy az isteni gondviselést. Ám ezen szintén nincs mit csodálkozni, hiszen köztudott: írónk, költőnk életpályája a keresztény hit meggyőződését viseli magán.
Ha jól megnézzük, az itt olvasható költemény is hasonló meggyőződést tükröz. Mert miről szól A lovas imája? Leegyszerűsítve: az emberi sorsról, de annak a folytonos gondviseléssel összekapcsolt egységéről. Ezt pedig a költemény utolsó versszaka teszi egyértelművé, a következő gondolat: „váltott lovak: de egy nyereg / huszonnégy óránk gyorsan lepereg / csak a ló pihen, az ember soha / felette csattog Isten ostora”…
Penckófer János