Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

2017. szeptember 27., 09:26, 872. szám

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Fiaim, csak énekeljetek!

 

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken

Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok? Elkészültök innen?

Itt hagynátok bús anyátokat?!

Más berekben másképp szól az ének,

Ott nem értik a ti nyelvetek...

Puszta bár, az otthonos vidéknek,

Fiaim, csak énekeljetek!

 

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan

Lomb- s virággal gazdag tájirúl;

Zengjétek meg a jövőt, ha majdan

E kopár föld újra felvirúl.

Dalotokra könnyebben derül fény,

Hamarabb kihajt a holt berek;

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

 

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok;

Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt járjatok!

S most, hogy a szél összevissza tépte:

Úgy tennétek, mint az emberek?

Itt hagynátok, idegent cserélve...?

– Fiaim, csak énekeljetek!

 

A kereken kétszáz évvel ezelőtti – tehát az 1817-es – esztendő különleges a magyar irodalomban abból a szempontból is, hogy Arany Jánoson kívül Tompa Mihály is ekkor született. Egész pontosan: 1817. szeptember 28-án.

Tompa Mihályt kezdetben a magyar irodalmi tudat egyenesen a két jó barát, Arany János és Petőfi Sándor mellé helyezte méltó harmadikként, hogy ők hárman és együtt képviselik legjobban a népi költészetet. Később lett csak nyilvánvaló, hogy hármójuk közül – a két jó barát és költőóriás mellett – Tompa Mihály legfeljebb amolyan szerény harmadik lehet. Ma már viszont sokkal inkább az a nézet válik elfogadottabbá, miszerint Tompa Mihály saját értékét nem szükséges sem Petőfi „tüzével és eredetiségével”, sem pedig Arany „alkotó hatalmával és művészetével” összemérni.

Például A gólyához vagy A madár, fiaihoz című, itt olvasható költeménye örökbecsű értéke a magyar irodalomnak. Tompa Mihály költői hivatását leginkább a forradalom és szabadságharc után, tehát az 1850-es években teljesítette be, mikor „az elnyomott nemzet hangulatát lírikusaink közt ő fejezte ki a leghívebben”…

Penckófer János