Juhász Gyula: Októberi éj

2017. október 11., 10:45, 874. szám

Ezüstös kék lett az egész világ,

Halovány fénye, mint a köd, dereng,

Alvó kísértetek a kerti fák,

Haldokló hold virraszt a csönd felett.

 

Mintha megállott volna az idő,

Tán Csipkerózsa kertje ez,

A hallgatás már szinte rémítő.

Tán álmodom vagy ez csak mese lesz?

 

Elnémultak a szűkölő kutyák,

És nem szólnak a harsány kakasok,

Nem jár egy ember és nem mozdul ág,

És alszik hálójában is a pók.

 

Oly gyönyörű ez és félelmetes,

Egy hangot kérek tőled, ó világ,

Már azt hiszem, a végítéletes

Angyal próbálja majd a trombitát.

 

 

Juhász Gyula tájköltészetéről Kosztolányi Dezső azt mondta, hogy abban „valami andalító magyarság bujdosik”, Shöpflin Aladár pedig a következőképpen látta: „természetes levegője a halk búsongás”. Ám a legpontosabban mégiscsak maga a szerző határozta meg, amikor így jellemezte magát: „a magyar bánat és az emberi részvét költője vagyok”. Nos, Juhász Gyula tájlírája valóban bánatlíra, és ez jól kiolvasható az Októberi éj című költeményéből.

De az ugyancsak tetten érhető e versben, miszerint szerzőnk művei hiába kötődnek a konkrét tájhoz, azokban sosem az élmény valóságossága a lényeg. Ahogy az Októberi éj és más költeményei mutatják, Juhász Gyula a tájba mindig saját hangulatát vetíti ki, ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá. Ebben az esetben kicsit túlvilágivá, kicsit meseszerűvé, amire legjobban a „Csipkerózsa” szó utal.

Az Októberi éj mintha a közelgő halottak napját is megidézné, olyan különleges a benne megjelenített csend és mozdulatlanság. A hálójában alvó pók pedig egy másik Juhász Gyula-verset szintén idevonz, a Tiszai csöndet, melyben ez olvasható: „hálót fon az est, a nagy, barna pók”…

Penckófer János