Festészetet tanulnak a munkácsi cigány gyerekek

Interjú Jónás Tiborral, a RomArt Képzőművészeti Iskola alapítójával

2018. március 18., 19:27 , 895. szám

Októberben volt a munkácsi várban a RomArt Képzőművészeti Iskola kiállítása, ahol sokan rácsodálkoztak arra a munkára, ami a munkácsi cigány gyerekek körében zajlik. Jónás Tibor cigány származású festő magániskolájában meglepő eredményeket ért el másfél év alatt félszáz gyerekkel, akik között nagy tehetségek is vannak. Az eredmények láttán a megyei kulturális főosztály jóvoltából újabb lehetőséget kaptak a bemutatkozásra, ezúttal Ungváron, a Kárpátaljai Néprajzi Múzeum kiállítótermében, a közeljövőben. A cigány gyerekek számára ingyenes „festőiskoláról” az ötletgazdát, a tanárt és működtetőt, Jónás Tibort kérdeztük.

– Kinek a hatására kezdett festeni?

– A szüleim zenészt akartak belőlem nevelni, mert a felmenőim mind roma zenészek voltak. Anyám még mind a mai napig zongorázik. Én is tanultam egy évig zongorázni, jól ment, de az nem nekem tetszett, hanem anyáméknak. Ötödikes koromban a Munkácsi 3. Számú Középiskolában a rajztanár, Katrics Zsuzsi néni észrevette, hogy nagyon szépen rajzolok. Én már harmadikos-negyedikes koromban otthon másolgattam, szerettem a képregényeket. Zsuzsi néni arra figyelt fel, hogy nem úgy másolok, mint a többi gyerek, akik az ablakon kopíroztak, én jól megfigyeltem a képeket, és lerajzoltam ugyanazt. A rajztanárom ajánlotta fel a családomnak, hogy írassanak be a munkácsi festőiskolába. Kértem a szüleimet, hogy vigyenek el oda, mert én festőiskolába akarok járni. Nagy nehezen elvittek, nem nagyon akarták, mert tudták, hogy a festők nehezen élnek. Szerencsére mára – igaz, 22 évembe tellett – már elértem, hogy vannak saját vevőim, megrendelőim, el tudom tartani ebből a családomat. Olcsóbban adom a képeimet, mint mások, hisz Ukrajnában nehéz festményeket eladni,  de megélek belőle. Festek portrékat, csendéleteket, tájképeket, amilyen rendelést adnak, én azt megfestem. Két évvel ezelőtt freskót is festettem Moszkvában, a Domogyedovói temető mellett lévő nagytemplomban. Most egy fürdőben fogok freskót festeni, a megrendelő vázolta az elképzeléseit, fürdőző nők lesznek rajta. Túl azon, hogy meg kell élni valamiből, számomra minden egyes újabb feladat egy kihívás, amit nagyon szeretek. Engem ez éltet, ez visz előre. Nem olyan vagyok, mint egy tájképfestő, aki csak tájképeket fest, semmi mást. Különböző technikákkal dolgozom, nem csak olajjal festek, gyakran kísérletezek az akvarell- és gouache-technikával, csinálok pasztellképeket is. Illetve nagyon szeretem a spaklifestészetet.

– A munkácsi festőiskolában sikerült ellesni ezeket a technikákat?

– A munkácsi festőiskolában négy évig tanított Katrics Zsuzsi néni – sajnos, már nincs közöttünk –, ő a középiskola mellett ott is tanított. Délelőtt iskolába jártam, délutánonként pedig Zsuzsi nénihez. Négy év után kitűnő eredménnyel végeztem, és felajánlották, hogy folytassam a tanulmányaimat az Ungvári Erdélyi Béla Képzőművészeti Koledzsben. A felvételire Földesi Péter, az ismert munkácsi akvarellművész készített fel, ő most Budapesten él, elismert festőművész. A felvételim nagyon jól sikerült, de akkoriban nem volt pénzük a szüleimnek, nem tudtak támogatni. Az Élő Isten Egyháza nevű gyülekezet segített abban, hogy elkezdhessem a tanulmányaimat Ungváron. Ők két évig támogattak, azt követően félbe is szakadt a tanulásom. A koledzsben a tanulás sokba kerül, rengeteg eszközt kellett folyamatosan vásárolni, festékeket, ecseteket, lapokat stb. Busszal jártam mindennap Ungvárra. Nem nagyon tudta a családom már ezt finanszírozni egyébként sem, ráadásul akkor megbetegedtem, kórházba kerültem, ami szintén hozzájárult ahhoz, hogy abba kellett hagynom a tanulást. Akkoriban ismerkedtem  meg a feleségemmel is, megnősültem. Tanulás helyett szobafestő munkákat vállaltunk az apámmal, hogy meg tudjunk élni. Mai napig bánom, hogy nem tudtam befejezni az ungvári koledzset, de azt mondják, hogy a festőt nem a papír teszi festővé, hanem a munkája. Sok olyan nagy festő volt a múltban, aki nem tanult hivatalos iskolákban, mégis a világ legnagyobb művészei között tartjuk őket számon. Elmondhatom azt is, hogy sokan tanultak velem Ungváron olyanok, akik befejezték az iskolát, de nem festenek. Én viszont nem adtam fel, nem hagytam abba, ennek pedig az az oka, hogy szeretem csinálni.

– Hogyan sikerült továbbfejlődni egyedül?

– Bár nem tanultam tovább, de jártam jó nevű festőkhöz, dörömböltem az ajtón, vittem egy tábla csokit, egy üveg bort, és arra kértem őket, hadd lehessek ott, amikor dolgoznak, hadd lássak valamit. Így jutottam el lassan a jelenlegi szintre, amikor már elmondhatom, hogy ebből élek. Eddig közel hatezer képet adtam el, ez úgy sikerülhetett, hogy az élet rávitt, hogy találtam olyan embereket, akik 5-6 képet is vettek tőlem hetente, és árulták azokat a kárpátaljai szanatóriumokban. Ez persze folyamatos munkával jár, de megélünk belőle. Egyre többen keresnek meg, rendelnek tőlem képet, ma már sokan ismerik a munkáimat.

– Most, amikor már jó áron el tudja adni a képeit, miért kezdte el ingyen tanítani a munkácsi cigány gyerekeket?

– Munkácson a cigánytáborban hatezer ember él, nagyon nehéz körülmények között. A szüleim ott élnek közel a cigánytáborhoz, én máshol építettem házat, más környezetben, de csak pár utcányira lakom én is ettől a közösségtől. Arra gondoltam, hogy csinálok egy ingyenes festőiskolát a tehetséges cigány gyerekeknek, mert sokuk számára ez egy kitörési lehetőség lehet a kilátástalan szegénységből. Ez egy nagyon jó ötletnek bizonyult. Segítségért az Élő Isten Egyházához fordultam, akik helyiséget biztosítottak, meg eszközöket is vásároltak, sőt egy jelképes fizetést is adtak nekem, de ez a segítségkérés mégsem bizonyult jó ötletnek. Úgy döntöttem, hogy elválnak útjaink, egyedül szeretnék támogatókat keresni az iskola további működéséhez. Én hetente négyszer foglalkozom két órát a gyerekekkel, már több mint másfél éve. Nem akarom az egyház vezetőit megbántani, hisz magam is sokat köszönhetek a gyülekezetnek, de szeretném az iskolát tőlük függetlenül, egyedül fenntartani a jövőben.

– Így már négy hónapja saját pénzéből vásárolja a szükséges kellékeket, és ingyen dolgozik...

– Valóban ez a helyzet. Van úgy, hogy hatvan, máskor negyven gyerek jön a foglalkozásokra. Mivel nekik ez ingyen van, ezt a lehetőséget nem veszik túl komolyan a gyerekek és a szüleik sem. Sajnos a roma gyerekek többsége és főként a szüleik így viszonyulnak az iskolához és minden máshoz is, mindig csak a mai napnak élnek, a holnapra nem gondolnak. Én arra törekszem, hogy azoknak, akik tehetségesek, legyen kenyér a kezükben, legyen jövőjük. Persze nem lehet általánosítani, vannak olyan cigányok is, akik rendesen járatják iskolába a gyerekeiket, mert akarják, hogy legyen belőlük valami, valaki – sajnos, ők vannak kevesebben, a saját becslésem szerint itt, Munkácson legfeljebb harminc százalék lehet az arányuk.

– Két év alatt meglepő eredményeket ért el a gyerekekkel. Nyilván van tehetsége a tanításhoz is.

– Egyrészt a cigány gyerekek jobban elfogadnak egy közülük való tanárt, mint egy idegent. Másrészt nem minden festő tud egy dolgot akár többféleképpen is elmagyarázni. Nekem van ehhez türelmem, ami nagyon fontos a tanításhoz. Vannak a tanítványaim között nagyon tehetséges roma gyerekek, akik nagy festők, grafikusok lehetnének, de kevés a tanulást elkezdeni, be is kell fejezni. Sokan kezdenek tanulni nálam, de nem mindenki tart ki. Október 5-én a munkácsi várban volt kiállításunk, amelynek nagy sikere volt. A kiállítás vendégkönyvében nagyon sok pozitív, biztató véleményt írtak a látogatók. Nyolcvan képet állítottunk ki a gyerekek munkáiból, illetve az én képeim közül.

A következő kiállításunk Ungváron hamarosan a néprajzi múzeum kiállítótermében lesz, majd Kijevben és Beregszentmiklóson is kiállítjuk majd a gyerekek munkáit. Köszönettel tartozom ezért Molnár Ildikónak, a megyei kulturális főosztály elnökhelyettesének, aki felajánlotta nekünk ezt a lehetőséget.

Még az idén lesz kiállításunk Kijevben is, és keressük a további lehetőségeket, mert szeretnénk minél több embernek bemutatni, hogy két év tanulás után már hol tartanak a gyerekek.

– Ugyanakkor van egy másik festőiskolája is Munkácson,  most itt vagyunk. Ide ukrán gyerekek járnak?

– Ez a Paletta festőiskola, amely még csak harmadik hónapja létezik. Itt magánórákat adok ukrán gyerekeknek, a szüleik fizetnek azért, hogy tanítsam a gyereküket. Az itt megkeresett pénzből tudom segíteni a másik iskolát festékkel, eszközökkel, amíg nem találok támogatót. Ide hat gyerek jár, akikkel individuálisan foglalkozom. Tapasztalom, hogy az ukrán gyerekek sokkal komolyabban állnak a tanuláshoz, csak akkor hiányoznak, ha betegek. Tudják, hogy a szüleiknek ez pénzbe kerül, és igyekeznek. A cigány gyerekeknek ingyen van a tanítás mellett a felhasznált anyag is, de ha nekik aznap ahhoz van kedvük, akkor inkább otthon alszanak, és nem jönnek el az iskolába. Igaz, ez elsősorban a szüleik hibája.

– Mik a hosszabb távú tervei a RomArt képzőművészeti Iskolával?

– A terveim között szerepel, hogy a kerámiakészítést is bevezetjük az iskolában, ezt azért tatom fontosnak, mert jó lenne, ha a gyerekek a kezükkel is érezhetnék a formát, nem csak látnák azt. Az agyagozás, a szobrászat elkezdése egy fontos cél, de ehhez támogatásra lenne szükségünk. Nem is pénzt szeretnék, inkább eszközöket. Az iskolával kapcsolatban elmondhatom, hogy ameddig engem a Jóisten megtart, addig én törekedni fogok arra, hogy ez az iskola ne zárjon be. Szeretek festeni és szeretek tanítani is, nagy terveim vannak, remélem, sikerül megvalósítanom őket.

– Sok sikert kívánunk a tervei megvalósításához.

Badó Zsolt