A búsképű lovag tükröt tart elénk...

2008 utolsó szombatján Beregszász és környékének színházkedvelő közönsége szép utó-karácsonyi ajándékot kapott a KMKSZ Szülőföld Alap által támogatott színházi programsorozata keretében. A Cervantes Don Quijote című regénye alapján készült vígjáték maradandó élményt nyújtott mindazoknak, akik megtekintették az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház gondolatébresztő előadását.

Ahogy azt már a beregszászi társulat előadásain megszokhattuk, a darab minden szokványos, "színpadias" átmenet nélkül már akkor elkezdődött, amikor a közönség ilyenkor szokásos csöndes duruzsolása még nem ült el a nézőtéren. A díszletet jelképező hatalmas fehér papír- és műanyagfólia-paravánok között egy tetőtől talpig vegyvédelmi overallba öltözött, arcát védőmaszkkal eltakaró szereplő jelent meg. Néma, látszólag kellék-elrendező ügyködése nyomán a nézők már sejthették: itt és most Cervantes XVII. században íródott, de a középkori lovagvilágot is megidéző műve a XXI. század műanyagokkal-vegyszerekkel átitatott világának hátterére vetítve új értelmezést fog nyerni.

És a sejtés messzemenően beigazolódott. A néma "előjáték" és a prózában-dalban elhangzott bevezető mondatok után megelevenedett a helyszín és megjelent Don Quijote de la Mancha lovagja. Igen, ez mégiscsak ő! - konstatálhatta a meglepő előjáték után a néző. Elkapva a lovagot megjelenítő Ivaskovics Viktor megszállott tekintetét ugyanis kétségtelenül az olvasmányai hatására magát középkori lovagnak képzelő, kalandokra vágyó, izgatott, hóbortos nemesre ismerhetett. Persze, azért mégsem az az ős-Don Quijote - szögezzük le gyorsan, hisz a műbőr nadrág, a műanyag térdvédő (s majd sorban a többi "modern" kellék) egyértelműen jelzi, hogy ez kétségtelenül egy mai búsképű lovag. A nézőnek rá kell hangolódnia, hogy az eredeti történet cselekményét nagyjából követő darab minden mozzanata, minden kelléke éppen azt a célt hivatott szolgálni, hogy felébressze a kérdést: vajon ezt miért is ilyen szokatlanul, meghökkentően oldotta meg a rendező?! Mindemellett a kb. négyszáz évvel ezelőtt élő szerző üzenete mégiscsak eléri a mai közönséget. Igen, nevetünk az álomvilágban élő lovagon, akinek a borbély habverő üstje vitézi sisak, Rocinante délceg paripa, a parasztleány Dulcinea a világ leggyönyörűségesebb hölgye, akinek igenis óriás a szélmalom, aki bedől a kigúnyolására rendezett komédiáknak, aki nem látja be, hogy ő tévedett, hanem a gonosz varázsló ármánykodásával magyarázza sorozatos kudarcait. Nevetünk Rácz József Sancho Panzáján is, aki olyan arckifejezéssel jelenik meg előttünk, hogy ha nem láttuk volna más szerepben, eskü alatt vallanánk: valóban ő a legegyszerűbb, de legtisztább, írástudatlan, de ha kell, hűséges és önfeláldozó kisember; maga a megtestesült Szent Együgyűség. Igen, nevetünk minden jól elhelyezett poénon - egészen addig a pillanatig, amíg (talán éppen egy megvillanó tükör hatására?) eszünkbe nem jut: miért is nevetséges ez a búsképű lovag? Talán mert az erősek és könyörtelenek világában a gyengék és gyámoltalanok védelmezője akar lenni? Talán mert a legfontosabbak számára a lovagi erények, úgymint a becsület, a rendületlen hit eszményeiben, a lelkében élő ideálkép iránti olthatatlan szerelem? Ez olyan nevetséges?! És ettől kezdve a sűrűn felharsanó kacagás már több mint az önfeledt szórakozás jele: mind egy-egy felvillanó reflektor, amely újabb kérdésekre világít rá. Vajon tényleg az a nevetséges, aki örök értékek védelmezője akar lenni? Kivel is érzünk együtt: az épeszűek józan világával, amely visszaél a búsképű lovag jóhiszeműségével, vagy az "őrült" nemessel, aki saját világa maga szabta törvényeihez mindig következetesen hű marad?

De nemcsak a színészek mesteri játéka, hanem a semmiből a közönség szeme láttára születő díszletek-illusztrációk is kérdések sorát indítják el. Talán nekünk nincsenek magunk képzelte vágyaink, ellenfeleink, melyeket aztán valóságnak hiszünk? Olykor nem "festjük az ördögöt a falra", hogy aztán kudarcainkat őrá fogjuk? S a legnyugtalanítóbb kérdés: vajon miért épp a Tükrök Lovagja, miért épp a tükör a legfélelmetesebb ellenfél, amely legyőzi, magához téríti az álmodozót? Csak nem azért, mert egyedül önmagunk reális értékelése téríthet vissza az álmok világából a mindennapok valóságos harcaihoz?!

A fenti gondolatsor persze csak egy a számtalan lehetséges értelmezés-variáció közül. De tulajdonképpen ez a színház csodája. Vidovszky György rendező és Gyevi Bíró Eszter társrendező-koreográfus a társulat lebilincselő játékának köszönhetően megfogalmazták a maguk üzenetét, amely - Mihail Bulgakov XX. századi orosz író feldolgozásának részleges felhasználása révén az ő gondolataival is ötvözve - közvetlen kapcsolatot teremtett Cervantes XVII. századi világa és a ma embere között. Ki milyen tanulságot olvas ki az üzenetből - saját egyéniségétől függ. De egyvalamiben talán megegyezhetünk: van mit tanulnunk Don Quijotétól. Ilyenkor, újév küszöbén hasznos ajándék, hogy tükröt tartva elénk egy kis önvizsgálatra ösztönöz a hóbortos lovag az új tervek szövögetése előtt...

m