Aki a boldogság költője szeretett volna lenni

2013. július 12., 22:01

A XVIII. századot a felvilágosodás századának is nevezik. Az említett eszmeáramlat gondolkodói az emberi értelem nagyszerűségét hirdették, mint olyan képességét, melynek révén az ember megértheti világunk működését, jobbá teheti életkörülményeit, valamint a társadalmat. A felvilágosodás következetes hívei fontosnak tartották a vallási türelmet, a törvényhozás emberségessé tételét, az oktatás fejlesztését, valamint az államrend demokratikussá tételét. S jóllehet, az eszmeáramlatnak voltak túlzásai, mint egyes filozófusok vallásellenessége, egészében véve a haladás ügyét szolgálta. A felvilágosodás az irodalomba is bevonult, s nem egy magyar költő, író, drámaszerző is a nevezett eszmerendszer szellemében alkotott. Közülük Csokonai Vitéz Mihály emelkedett a legnagyobb irodalmi magasságokba.

Armális nemesek ivadéka

Édesanyja Diószegi Mihály szűcsmester lánya volt, míg apai ágon armális nemesi ősökre tekintett vissza. Az ún. armális nemesekről tudnunk kell, hogy olyan polgári vagy paraszti származású személyek voltak, akik háborúkban, illetve a „török világ” végvári harcaiban tanúsított vitézségük elismeréseként nemeslevelet kaptak, ám birtokot nem adományoztak nekik, s nemesi kiváltságokban (például adómentességben) sem részesültek, így életkörülményeik semmiben sem különböztek a kézművesek, kiskereskedők, jobbágyok életkörülményeitől.

Csokonai Vitéz Mihály szülővárosa egyedi színfolt volt a korabeli Magyarországon: nagy hírű református kollégiuma révén sok művelt emberfővel büszkélkedhetett, diákjai – mint minden intelligens fiatal – ugyancsak fogékonyak voltak az új eszmék iránt, míg a cíviseknek nevezett kézművesek, kiskereskedők erős polgári öntudattal rendelkeztek, helyzetükből fakadóan hűbériségellenesek voltak, s mindez kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy megannyi debreceni lakos elfogadja a felvilágosodás tanításait.

A leendő költő, drámaszerző is a kollégium diákjaként élte le gyermekévei és ifjúsága jó részét. Korán magáévá tette a felvilágosodás eszmerendszerét, s személyes ismeretséget is kötött a felvilágosodás több hazai képviselőjével. Több tanulótársát maga köré gyűjtve megszervezte a kollégium első önképző körét, hogy annak tagjai önmagukat és egymást is megismertessék a korabeli európai literatúra műveivel. Mindegyik diák más-más nyelv tanulását vállalta, hogy eredetiben olvassák a különböző irodalmi alkotásokat. Csokonai az olaszt választotta, el is sajátította a nyelvet, majd elmélyedt az itáliai irodalom tanulmányozásában. Olvasottsága és személyes kapcsolatai révén fiatalon átlátta a túlhaladott hűbéri rend nyűgeit nyögő magyar társadalom bajait, s emellett széles kitekintést szerzett a világról. Ókori minták alapján, de a korabeli politikai harcok képviselőit kipellengérezve, már tizennyolc évesen megírta Homérosz Iliászának paródiáját, a Békaegérharcot. A népköltészettel is megismerkedett, s tolla alól kikerült az első magyar népies műdal, Estve jött a parancsolat címmel, melyet 1802-ben átköltött, s ekkor nyerte el új címét: Szegény Zsuzsi, a táborozáskor. Már húszévesen megfogalmazta költői hitvallását A vidám természetű poéta (átdolgozása után: Az én poézisom természete) c. versében. A boldogság költője akart lenni, elutasítva magától a bús gondolatokat megfogalmazó szerzők világát. Mint egy későbbi értekezésében kifejtette: „Éljünk vidáman és minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk.” Talán örökletesen gyenge tüdeje is hozzájárult e szenvedélyes boldogságvágy kialakulásához.

Több verse is napvilágot látott a részben Kazinczy által szerkesztett, Kassán megjelenő irodalmi folyóiratban, a Magyar Museumban. Már ekkor kivételes költői formakincs és zeneiség jellemezte poézisét, s ezért diáktársai a Cimbalom becenévvel „ajándékozták meg”. A jóízű diákhumorban bővelkedő költemények mellett gondolati lírája két mélyen szántó alkotása is a kollégiumi évekhez köthető. Az estve (este – L. M.) címűben szembeállította egymással a természet, konkrétan az alkonyba forduló táj harmóniáját a társadalmi, vagyoni egyenlőtlenségekre épülő emberi világ diszharmóniájával. A Konstancinápoly (Konstantinápoly – L. M.) c. műve az oszmán főváros színes leírásával indul, majd a mecsetek sokasága kapcsán rátér az iszlám fanatizmusára, s ennek kapcsán elítéli az emberek közt falakat emelő vallási gyűlölködést és vakbuzgóságot. Ugyanekkor írta első, szatirikus hangvételű drámáját, A méla Tempefőit, melynek költő főhőse képtelen irodalmi műveiből megélni a poézist lekicsinylő, nem értő, provinciális gondolkodású főurak által uralt korabeli Magyarországon. Mintha csak a saját jövőjét írta volna meg…

Kicsapatás, szerelem, csalódás, vándorévek

Professzorai felfigyeltek tanítványuk kivételes műveltségére, így 1794 tavaszán rábízták az egyik gimnáziumi osztály oktatását. Korát meghaladó, kitűnő pedagógus volt, új módszereket vezetett be az oktatásban, mint például a diákjaival való személyes foglalkozásokat. Újításaival és a fegyelmezetlenségig szabad szellemével ellenérzéseket váltott ki az idősebb tanárokból, ám mindaddig nyugodtan taníthatott, míg ugyanebben az esztendőben le nem lepleződött a Martinovics-összeesküvés, s le nem tartóztatták a szervezkedésben részt vett barátját, irodalmi pártfogóját, Kazinczy Ferencet. Bár a „magyar jakobinusoknak” nevezett összeesküvők egyáltalán nem akartak bevezetni hazájukban a franciaországi jakobinus diktatúrához hasonló terroruralmat, sokak szívében eluralkodott a forradalomtól való félelem. A Kazinczyval való kapcsolata miatt gyanússá vált Csokonai körül „megfagyott a levegő”, fegyelmi eljárásokat indítottak ellene, s 1795-ben kizárták a kollégiumból. Egy évig a Sárospataki Református Kollégiumban tanult, ám ő csak a költészetnek akart élni, így elhagyta a tanintézetet, s Pozsonyba utazott, ahol akkor országgyűlést, vagy ahogy ebben az időben latinosan mondták, diétát tartottak (diétának nevezték a vármegyék, szabad királyi városok országgyűlési képviselőinek a napidíját). Diétai Magyar Múzsa címmel irodalmi folyóiratot szerkesztett, mely hetente egyszer, majd kétszer megjelent, azt gondolva, hogy a küldöttek felfigyelnek a lapra, és vásárolni fogják azt (ebben az időben még évekig elhúzódtak az országgyűlések, s így esztendőkre szóló megélhetési lehetőséget remélt), reményeiben azonban csalatkozott, lapját érdektelenség fogadta, vásárlók hiányában nem tudta azt fenntartani, s a folyóirat tizenegy lapszám után megszűnt létezni.

1797 tavaszán Komáromba utazott, a franciák ellen készülődő nemesi felkelői bandériumok zászlóavató ünnepségére. Nyájas Múzsa címmel egy újabb irodalmi lapot akart szerkeszteni, s bár terve nem vált valóra, megismerkedett élete nagy szerelmével, a jómódú komáromi kereskedő, Vajda Pál lányával, Juliannával. Vallomására a lány igennel válaszolt, s kilenc hónapig Csokonai is megismerhette a boldog szerelmet. Ekkor születtek szerelmi lírája legszebb alkotásai, a Lilla-dalok (verseiben Lillának nevezte Juliannát), melyekből a megélhető boldogság reménye csendül ki. Apró pillanatképek sora, felszabadult játékosság és kivételes zeneiség jellemzi e műveket (Az alvó Lillára, A boldogság, Az esküvés stb.). Később ugyancsak a Lilla-dalok versciklusához csatolta egyik legszebb szerelmes versét, az Egy tulipánthoz (tulipán – L. M.) c. költeményt, mely a későbbi átdolgozás során a Tartózkodó kérelem címet kapta. A műben ötvöződik a népdal jellegzetes szóhasználatával, a klasszicizmus az ókori mitológiából vett kifejezésekkel, a szigorú versszerkezeti renddel, az ember és a természet harmóniájának lefestésével, valamint a rokokó stílus az érzések és gondolatok megszólaltatásával, derűs hangvételével. A vers csupa költői kép, jelző, elevenség, játékosság, emellett a költő formai bravúrral építette fel alkotását, mely egyszerre időmértékes és magyaros hangsúlyos.

Feleségül kívánta venni Juliannát, s belátva, hogy egyedül a költészetből nem tud megélni, állást keresett, tanárnak jelentkezett az első magyar mezőgazdasági akadémiára, a keszthelyi Georgikonra, ám kérvényét elutasították, Lillát pedig szülei férjhez adták Lévai Istvánhoz, a gazdag dunaalmási kereskedőhöz. A költőt mindkét csalódása letörte, s ismerősöktől ismerősökhöz vándorolt a Dunántúlon. 1798-ban Sárközy Istvánnak, Somogy vármegye alispánjának és a Csurgói Gimnázium segédgondnokának a közbenjárására egy évre szóló helyettesítő tanári állást kapott a nevezett oktatási intézményben. Jó pedagógusnak bizonyult, aki gondolkodva és tanítványait gondolkodásra nevelve oktatott, s A magyar versírásról közönségesen (általánosan – L. M.), illetve Magyar költészettan címekkel irodalmi tanulmányokat írt diákjai számára. Itt szerezte, s diákjaival elő is adatta Az özvegy Karnyóné és a két sszeleburdiak c. vígjátékát, az első magyar abszurd drámát, melyben groteszkül humoros alakok jelennek meg a színen, akik közt a süketek párbeszéde folyik: mindenki csak mondja a magáét, s oda sem figyel, mit mond a másik.

Ugyancsak a dunántúli tartózkodása idején született a népoktatás fontosságát hangsúlyozó költeménye, a Jövendölés az első oskoláról (iskoláról – L. M.) a Somogyban c. verse, valamint utolsó színműve, a Dorottya, avagy a dámák diadala a Fársángon (farsangon – L. M.) c. vígeposz, melynek főhőse, egy több mint hatvan éves, ám még szerelemről álmodó aggszűz, Dorottya a kaposvári Festetics-kastélyban zajló farsangi mulatság idején – hozzá hasonlóan pártában maradt barátnőivel együtt – elrabolja az őt vénlányságában megsértő Oport, a mulatságot levezető „Karnevál herceget”, akinek viszont az időközben kitört tűsvész során sikerül megszöknie. Majd megjelenik a színen Venus, a szerelem római istennője, s gyönyörű, fiatal nővé varázsolja Dorottyát, akit Opor végül feleségül vesz. Így válik a Dorottya a visszaperelt boldogság jelképévé.

A végzetes gyászszertartás

1800-ban Csokonai hazatért Debrecenbe, özvegy édesanyjához. A Magyar Hírmondó szerkesztői tisztségéért folyamodott, ám hiába. Szűkös körülmények között élt, s költészete egyre jobban elkomorodott. Ekkor került ki tolla alól a társadalomból kitaszított, ott helyét nem lelő, boldogtalan, s a boldogság reményét is elvesztett ember fájdalmát megjelenítő, A tihanyi Ekhóhoz és A Reményhez című költeménye. Azután mintha kezdett volna kikapaszkodni a gödörből. Sikerült kiadatnia a Dorottyát, valamint a Tavaszi dalok című verseskötetet, s a Lilla-dalok megjelentetése is kézzelfogható közelségbe került. 1804 áprilisában azonban felkérték, hogy mondjon verses búcsúztatót gróf Rhédey Lajosné nagyváradi temetésén. Eleget téve a felkérésnek, megírta A lélek halhatatlansága c., filozófiai tárgyú versét, melyben lét és a nemlét problematikáját elemzi, arról elmélkedve, hogy a halott teste anyagi elemeire bomlik, s visszatér a természetbe, lelke viszont tovább él. A hideg időben hajadonfőtt szavalta el a temetőben a koporsónál a költeményt, átfázott, s legyengült szervezete már nem tudta leküzdeni a hűlést. Tüdőgyulladást kapott, ami a penicillin feltalálásáig gyógyíthatatlan kórnak számított. Tüdőgyulladásomról címmel még megírta utolsó versét, melyben szinte klinikai pontossággal írt betegségéről. 1805. január 28-án pedig ő is elindult a minden élők útján… (Forrás: Wikipédia)

Lajos Mihály