Mások vétkeinek krónikája
Mihajlo Dubinyanszkij politikai szemleíró igen sajátos szemszögből vizsgálja az Ukrajinszka Pravdában megjelent cikkében Ukrajna függetlenségének elmúlt 30 esztendejét. Egy olyan világot tár elénk, amelyben mindenki mást tart felelősnek a sikertelenségéért, és mások rovására igyekszik kompenzálni a sorozatos kudarcokat. Amolyan évfordulós visszatekintésként ajánljuk az írást olvasóink figyelmébe.
* * *
A független Ukrajna története az éjszakai égbolthoz hasonlítható. Harminc éves utunkat csillagok és csillagocskák tarkítják: a lelkesedés rövid fellángolásai és a nemzeti büszkeség pillanatai.
Győztes majdanok váltakoznak sportteljesítményekkel, a vízummentesség megszerzésével, eurovíziós diadalokkal. De ezeket a fényes pontocskákat sötétség veszi körül: a sikertelenség, rendezetlenség, az önmagunkkal és a világban elfoglalt helyünkkel való permanens elégedetlenség érzése. És persze a dolgok ilyetén állása miatt felelősök fáradhatatlan keresése.
Az elmúlt 30 évben Ukrajnának nehéz dolga volt, de a hazai gondokat kompenzálta az a könnyedség, amellyel valaki másban megtaláltuk saját bajaink okát.
Mindig volt kéznél valaki, akire átirányíthattuk kudarcainkat és csalódásainkat. A legújabb kori ukrán történelem minden szakasza új vádlottakkal ajándékozta meg az országot.
Eleinte igaz haragunk nem különbözött a kilencvenes évek szokásos posztszovjet haragjától. Tárgyává azok váltak, akik felemelkedtek a régi világ romjain, és jobban boldogultak, mint a többiek.
Nagy politikusok és kisvállalkozók, bankárok és médiaszemélyiségek: a más beilleszkedése az új valóságba sértette a szegény ukránt, és a közös tulajdon ellopásával asszociálódott.
Bár a megalázott kisembereket sohasem jellemezte a tiszteletteljes viszonyulás az állami tulajdonhoz, hajlamosak voltak kudarcukat a becsületességükkel, az osztályellenség sikerét pedig annak romlottságával magyarázni.
Igaz, rövidesen egy alternatív megközelítés is népszerűvé vált: a konzervatív ukránok hibáztatása, akik nem boldogultak az új világban.
A fiatalabb generáció saját bajainak eredetét a kedvezőtlen indulási feltételekben látta meg, az ukrán Szülőföld lemaradásában Lengyelországtól, Csehországtól és más sikeres államoktól.
Ennek a lemaradásnak a bűnét a szovjet mentalitás által megmérgezett idősebb generációra hárították, amely elmulasztotta történelmi esélyét, és nem sikerült újjáépítenie az országot európai mintára.
A szülők generációjára úgy kezdtek tekinteni, mint a „szovok” megtestesítőjére, amely a mindenéből kiforgatott fiatal Ukrajna valamennyi problémájáért felelős.
A folyamat nem korlátozódott az osztály- és generációs sérelmekre: a kétezres évek közepére a más bűnének kutatása kifejezett regionális színezetet nyert. Minden baj és kudarc gyökerét az ország túloldalán vélték felfedezni.
A Donbász vált a régi rendszer ballasztjának megtestesítőjévé, amely nem enged bennünket a fényes jövőbe.
A legszovjetebb régió idegen rákos daganatnak tűnt, amelynek semmi köze az igazi Ukrajnához és az ukránokhoz. Valójában a Donbász nem elszigeteltségével, hanem az ország többi részéhez való hasonlóságával irritálta az aktív kijevi és a lvivi népet.
Benne, mint görbe tükörben, önmagunk kényelmetlen része tükröződött; a saját gyengeségeink és hiányosságaink, csak sarkítva. Donyeck és Luhanszk megbélyegzése pedig segített elfelejteni, hogy Ukrajna többi része is a Szovjetunióból származik.
Viszont a Donbász számára a gyűlölet tárgyát azok a bajkeverők és naplopók jelentették, akik lerombolták a régi rendet, akik rendszeresen kimennek a Majdanra, és nem hagyják az országot normálisan élni, dolgozni.
Magától értetődően a forradalmi nyavalyát Galíciával és idegen világnézetével hozták összefüggésbe. Ugyanakkor a kollektív emlékezetből kiszorult a közelmúlt: a közvetlen kapcsolat a Szovjetunió összeomlása és az 1989–1990 közötti hatalmas bányászdemonstrációk között.
Valójában a lvivi aktivistákat kárhoztatva a Donbász a vádakkal a saját forradalmi tapasztalataiban való csalódását leplezte.
Aztán jött a vízválasztó 2014. év. Úgy tűnt, hogy a háború megoldotta a más bűnének problémáját – legalábbis a társadalom hazafias része számára.
Ha már hibáztatnunk kell valakit a bajainkért, akkor természetesen az agresszort, aki annektálta a Krím félszigetet, és ellenőrzi a donbászi fegyvereseket. Az lett volna a logikus, hogy Vlagyimir Putyin kiszorítsa a többi vádlottat az ukrán kollektív tudatból.
Azonban hamar kiderült: a Kreml diktátora túl messze van és elérhetetlen ahhoz, hogy a nemzeti gyűlölködés fő és egyetlen célpontja legyen.
Az ember a közelében lévőket akarja hibáztatni. Azokat gyűlölni, akiken legalább potenciálisan kitöltheti a bosszúját. És ahogyan olvadt az illúzió, hogy rövidesen sikerül győzelmet aratni Putyin felett, baljós alakja menthetetlenül a háttérbe szorult.
Viszont a mások bűnének krónikája további, bármilyen ízlést kielégítő, hozzáférhetőbb objektumokkal folytatódott.
A megszállt területekről áttelepültek. Ők tehetnek mindenről: azért kezdődött a háború, mert nem akarózott ellenállniuk az ellenségnek, most pedig ők hurcolják az ország belsejébe a különböző vétkeket.
A hatalommal felövezett „bárócskák” a kiszolgálóikkal. Ők a hibásak mindenért: az elhúzódó háború csak azért nem ér véget, mert meggazdagszanak rajta, karriert csinálnak.
A Zelenszkijre szavazó honfitársak. Ők a hibásak mindenért: a döntő pillanatban kést döftek a harcoló Szülőföld hátába, nem hagyták elkövetkezni a győzelmet és a jólétet...
A saját gyengeségétől szenvedve a Kremllel való konfrontációban, az ország pszichológiai kompenzációval foglalkozik, és egyre újabb kényelmes célpontokat talál.
Ezen a nyáron az oroszul beszélő polgárok játszották ezt a szerepet: ők provokálják Moszkva agresszióját és a puszta létezésükkel aláássák a nemzetbiztonságot.
A nyelvtörvény körüli vita legalizálta az orosz ajkú Ukrajnával szembeni valamennyi bűn vádját, és míg 2014–2015-ben csak a marginálisak bélyegezték meg, addig ma már szinte ez a hazafias mainstream.
Egyébként az ellenséges érzelmek legalizálásának tendenciája nem korlátozódik a nyelvi szférára, és mindenhol tetten érhető.
A markánsan megmutatkozó ellenérzés a jó modorhoz tartozóvá válik, a polgári tudat és a szülőföld iránti szeretet jele.
A kölcsönös kifogások, kölcsönös vádak és kölcsönös intolerancia egyre inkább átjárja a belpolitikát és a közbeszédet.
Néha úgy tűnik, hogy a függetlenség harmincadik évében sokan már megbékéltek Ukrajna örök vegetációjával a világ hátsó udvarán, már nem álmodoznak civilizációs előretörésről – arra vágynak, hogy legalább némi erkölcsi vigaszra leljenek valaki más kárára.
Hosszú távon az ilyen hozzáállás kiszoríthatja az ország fejlesztésének bármilyen konstruktív programját és tervét.
Nem nehéz elképzelni Ukrajnát, amely végérvényesen az állami politika rangjára emelte a neheztelést.
Ez egy olyan ország, ahol az örömöt rosszindulat váltja fel. Ahol valaki más kellemetlenségeit a saját siker mértékének tekintik, és valaki más kényelmetlensége a kényelem illúzióját kelti.
Ahol a gazdasági szabadság hiányát az uszítás szabadsága, a jogi védtelenséget a polgártársak megalázásának lehetősége kompenzálja.
Ahol a szociális liftek továbbra sem működnek, a társadalmi normák pedig elérhetetlenek, viszont az elégedetlen ukrán elégedetlenségét valaki máson élheti ki.
Legyünk őszinték: sokkal könnyebb felépíteni egy ilyen Ukrajnát, mint valami reformáltat és európai módon sikereset.
A kérdés csak az, hogy társadalmunk mekkora hányada kész felcserélni a felvirágzás 30 éves álmát a saját sérelmünk és más bűnének szerény terére.
(Kárpátalja)
