Borsova, melyből Bereg lett

Vármegyéink a történelem sodrásában

2013. január 4., 01:00 , 625. szám

Amikor honfoglaló őseink főserege 895-ben Árpád fejedelem vezetése alatt a ma Kárpátaljának nevezett területre ért, a hegyeket még lakatlan ősvadon borította, s a Kárpátoktól délnyugat felé kitáruló síkságon, valamint a hegyvidék lábainál is csak néhány település ékelődött az alföldi erdőrengetegbe, melyek lakói később elvándoroltak, vagy beolvadtak. I. (Szent) István országszervező munkája eredményeként pedig – melynek során az államalapító létrehozta Magyarország első 45 vármegyéjét – a XI. században szülőföldünkön is létrejött két vármegye, Ung és Borsova.

Az utóbb említett közigazgatási egység központja a Borzsa tiszai torkolatánál épült borsovai földvár volt, melynek maradványai Mezővári község határában próbálnak dacolni az enyészettel. Anonymus Gesta Hungarorum (A magyarok cselekedeteiről) c. műve szerint a honfoglalás előtt egy ugyancsak földből emelt erősség állt ezen a helyen, melyet Salanus (más formákban: Salán, Zalán) bolgár fejedelem birtokolt, Árpád harcosai azonban elfoglalták és lerombolták az erődítményt. A latin „gesta” kifejezés viszont a középkori szóhasználatban regényt jelentett, Anonymus nem krónikát írt, hanem regényes formában örökítette meg a honfoglalás történetét, így az első borsovai földvár meglétét és bevételét sem tekinthetjük teljesen biztos történelmi ténynek.

Borsova vármegye magába foglalta a majdani Bereg vármegye földjeit, valamint több, később Szabolcs vármegye kötelékébe került területet, egészen a mai Kisvárdáig. A korai Árpád-korban, a X-XI. században két várat is építettek Borsova vármegyében: az eleinte egyetlen masszív lakótoronyból álló munkácsit, valamint a borsovait, melyek a Vereckei-hágón átvezető fontos kereskedelmi és hadiutat védték. A borsovai földvár a Borzsa két ága (ezek egyike később feltöltődött), valamint a Tisza által közrefogott szigeten emelkedett. Az erősség maradványait két részre oszthatjuk. Ezek egyike a tulajdonképpeni vár, egy közel négy méter magas, háromszög alakú sánc, melyet elláposodott vizesárok övez. A másik rész az erődítményhez kapcsolódó egykori városból maradt földhalom, mely 2-3 méterre emelkedik ki a környezetéből. A várban állt a vármegyét igazgató ispán kőháza, valamint – mivel a megyeszékhely egyúttal a borsovai főesperesség központja is volt – az ugyancsak kőből emelt esperesi templom.

1085-ben a Moldvából betörő besenyők – Kutesk vezérrel az élükön – megostromolták a munkácsi várat, ám képtelenek voltak bevenni a jól védett erődítményt. Ezt követően lezúdultak a síkságra, s többek között Borsova környékét is feldúlták. A szigorú, de igazságos törvényalkotóként és roppant tehetséges hadvezérként századokon átívelő hírnevet szerzett I. (Szent) László királyunk azonban seregével elibük vonult, és a mai Mezőkaszony területén döntő vereséget mért a támadókra, akik kénytelenek voltak kitakarodni Magyarországról. A diadal színhelyén, a csatateret uraló egyik magaslaton kápolnát emeltek Szent Katalin tiszteletére, ám ez az épület később elpusztult.

1233-ban Borsova vármegyén haladt át csapataival a mai Galícia földjén elterülő Halicsi Fejedelemség elleni hadjáratra induló II. András király, akit Nagyberegnél ért utol Peccorani Jakab pápai legátus követe, Benedek veszprémi püspök, hogy az uralkodó a pecsétjével erősítse meg a legátus jegyzője által megfogalmazott megállapodástervezetet, melynek célja az egyházat az előző évtizedben a király által okozott sérelmek orvoslása volt. II. András pedig IX. Gergely pápa nyomására alá is írta az okmányt, mely „beregi egyezmény” néven vonult be a történelembe.

1241-ben minden korábbinál hatalmasabb és pusztítóbb támadás érte Magyarországot, amikor Batu kán rázúdította mongol-tatár seregeit. A támadók – egyebek mellett – Munkács városát is felégették, nem bírtak viszont erős kővárával. A borsovai földvárat ellenben bevették, s jórészt el is pusztították. Az erősség soha többé nem épült újjá, az ellenséges seregek 1242-es kivonulása után a hazát poraiból újjáépítő IV. Béla királyunk, „a második honalapító” pedig Bereg néven szervezte meg Borsova utódát, melynek déli részét Szabolcshoz csatolta. Az új vármegye első említése egy 1248-ban kelt oklevélben olvasható. IV. Béla 1264-ben várat is építtetett Nagybereg mellett, s bő fél évszázadig ez az erősség volt a beregi főispán székhelye. A jól védhető kővárak jelentőségét felismerő uralkodó Munkácsot is megerősíttette, s a következő évszázadban a Latorca-parti város lett a vármegye új központja, miközben a nagyberegi erődítmény lassan az enyészeté lett.

Az 1308-ban, Károly Róbert trónra lépésével kezdődött Anjou-korban a munkácsi erősség királyi vár volt, melyet a dinasztiaalapító uralkodó és fia, I. (Nagy) Lajos úgy megerősített, hogy amikor 1352-ben Atlamos tatár kán serege ostrom alá vette az erődítményt, a keleti harcosok nemcsak hogy nem tudtak áttörni a masszív falakon, hanem a kitörő várőrség megsemmisítő vereséget is mért a támadókra. Maga a kán is holtan maradt a csatatéren. Közben, még a XIII. században, de már Batu kán nagy támadása után felépült Kovászó kővára, valamint a borsovaihoz hasonlóan háromszöget formázó dédai földvár. Az előbbi az 1500-as évek derekára rablólovagvárrá vált, így I. Ferdinánd király parancsára megsemmisítették. Az utóbbiban még a Rákóczi-szabadságharc idején is kuruc helyőrség állomásozott, a bukás után viszont – a hagyomány szerint – betyárok fészke lett, mára pedig gyakorlatilag semmivé vált. Ma is áll viszont az 1400-as években épült beregszentmiklósi várkastély.

Munkács erősségét Luxemburgi Zsigmond királyunk 1395 körül a hazájából kiűzött Korjatovics Tódor podóliai fejedelemnek adományozta. A XV. század derekától az 1500-as évek elejéig a Hunyadiak birtokolták: előbb Hunyadi János, elhunyta után özvegye, Szilágyi Erzsébet, majd Hunyadi Mátyás, s végül a nagy uralkodó fia, Corvin János. Miközben a folyamatos bővítések eredményeként a XVI. század elején az erősség már 16 toronnyal ékes, igazi középkori lovagvárként ülte meg a várhegy tetejét. A nyolc-kilenc évszázadra visszatekintő városban pedig a XIV. században felépült a Szent Márton-plébániatemplom, melyből mára csak a szentély maradt fenn, ez a jelenlegi Szent József-kápolna.

A vármegye másik jelentős települése a valószínűleg a XI. század végén, I. (Szent) László öccse, Lampert herceg által alapított Beregszász, mely 1308 és 1526 között élte fénykorát, amikor a mindenkori magyar királynék városa volt. I. (Nagy) Lajos felesége, Erzsébet udvarházat építtetett, ferences és domonkos rendi kolostort alapított a településen, az 1400-as évek első felében pedig – a korábbi szentegyház helyén – felépült a jelenleg is álló, gyönyörű gótikus templom.

Az 1526-os mohácsi vész után Bereg vármegye gyakran cserélt gazdát az egyaránt magyar királlyá koronázott, Habsburg-házi I. Ferdinánd és Szapolyai János, majd az utóbbi halála után Ferdinánd, illetve az özvegy királyné, Izabella között. Ebből a harcból végül a Habsburg-uralkodó került ki győztesen. A XVII. század első felében, Bocskai István Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek uralkodása idején azonban a vármegyét az Erdélyi Fejedelemséghez csatolták. Bethlen Gábor kastélyt is építtetett Beregszászban, Munkácsot pedig az 1600-as évek derekától a következő évszázad elejéig a Rákóczi család birtokolta. Mivel a középkori várak karcsú tornyait a XVII. századi ostromágyúk már elég könnyen szétlőhették, ezért I. Rákóczi György modernizálta a várat, a tornyok túlnyomó többségét lebonttatta, impozáns méretű, korszerű olaszbástyákkal erősítette meg az erődítményt, a várhegy alatt pedig vizesárkot alakított ki.

1685 és 1688 között került sor az erősség leghosszabb ostromára. Zrínyi Ilona három évig hősiesen védte Munkácsot a császáriak ellen, s méltányos feltételek mellett adta fel az erődítményt. A Rákóczi-szabadságharc kitörése után a kurucok 1704 februárjára szabadították fel a várat, s a Nagyságos Fejedelem a továbbiakban Munkácsról irányította küzdelmét a szabad Magyarországért, miközben hatalmas védműrendszert építtetett ki a várhegy körül. A vár csak a szabadságharc bukásakor, 1711-ben kapitulált. VI. Károly német-római császár (III. Károly néven magyar király) a gróf Schönborn családnak adományozta a munkács-beregszentmiklósi uradalmat, Munkács környékére pedig jelentős számban települtek be németek (svábok). A Schönbornok kibővítették a Latorca-parti városban álló volt Rákóczi-kastélyt, az ún. Fejérházat, Frigyesfalván vasöntödét, Podheringben sörgyárat alapítottak, s felépíttették a beregvári kastélyt, melyben ma szanatórium működik.

Az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc legjelentősebb kárpátaljai ütközetére a Munkáccsal mára egybeépült Podheringnél, a Latorcán átívelő egykori hídnál került sor. A Habsburg Birodalomhoz tartozó Galíciából betörő Barko császári tábornok Munkács és Beregszász vidékéről Kassa felé akarta visszaszorítani az itt állomásozó nemzetőröket és honvédeket. Az 1849. április 22-i podheringi csatában azonban a Martini János őrnagy vezette magyar csapatok legyőzték és visszavonulásra kényszerítették a Latorcán átkelni akaró osztrákokat. A diadal színhelyén ma obeliszk emlékeztet a honvédek és nemzetőrök hősies küzdelmére.

Az 1867-es kiegyezés után Munkács helyett Beregszász lett a megyeszékhely, bár továbbra is Munkács maradt az északkeleti országrész legjelentősebb ipari és kereskedelmi központja, s mindkét város jelentős fejlődést ért meg az első világháborúig tartó „boldog békeidőkben”. A trianoni békediktátum a frissen megalakult Csehszlovákiához csatolta a ma Kárpátaljának nevezett területet, Bereg vármegye nagyobbik részével együtt, csak az ún. „Csonka Bereg” maradt meg Magyarország kötelékében. Az 1938-as első bécsi döntés eredményeként a magyarlakta területek Munkáccsal együtt felszabadultak a csehszlovák uralom alól, s „Csonka Beregből”, valamint az anyaország kötelékébe visszatért beregi és ugocsai részekből létrehozták Bereg-Ugocsa vármegyét. A Magyar Honvédség 1939 márciusi támadása azután felszámolta a kérészéletű Kárpát-Ukrajnát (Podkarpatszka Ruszt), s Bereg északi, ruszinlakta részén megszületett a Beregi Közigazgatási Kirendeltség. A második bécsi döntés révén Észak-Erdély és a Székelyföld is felszabadult, Ugocsa vármegye délkeleti részét, melyet Trianonban Romániának „ajándékoztak”, újraegyesítették a kicsiny megye északnyugati területeivel, Bereg és Ugocsa pedig különvált. A II. világháború után azonban elragadták Magyarországtól a felszabadított területeket. Az egykori Bereg vármegye nagyobbik része jelenleg Ukrajnához tartozik, s csak az anyaország Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéje őrzi nevében a hajdani közigazgatási egység emlékét.

Lajos Mihály