Áprily Lajos: Őszi rigódal

2015. szeptember 30., 09:38 , 768. szám

Megeste már a dér a bokros oldalt,

fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után.

Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt,

egy ritka lombú vadcseresznyefán. –

Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem,

rég hallgat búbosbanka-, s gerleszó.

Ha pártaian, s nem várja fészek-öl sem,

miért szól még a megtévedt rigó?

Tán június sugár-illúziója

remegett át a bíbor lomb felett,

s attól dalol a völgy révült rigója

ilyen évszak-tévesztő éneket.

Nem is téved: halkan szól, mintha félne,

köd ül a hangok túl-finom során,

mintha hunyt szemmel, álmában zenélne,

egy álom-őszben, álom-fuvolán.

A hangja nem fog mámorral kitelni,

nagy líra nincs. S mégis, így volna jó:

amíg a hófelhő jön, énekelni,

mint az a révült, holdkóros rigó.

 

Ha létezne olyan eljárás, hogy melyik nagy költőnk verseinek rajongótáborát lehet a legkönnyebben megérteni, akkor Áprily Lajos neve bizonyára dobogós helyen végezne. Sőt, meglehet, hogy ezen senki nem is csodálkozna. Áprily Lajos tudniillik olyan költészetet hozott létre, amely mindenkit megérint, aki egyszer betér annak világába, s amely után aztán rendszeresen vágyakozik is.

Könnyedség és mélység, természetközeli tárgyiasság és elvont gondolatiság egyaránt jellemzi Áprily verseit, miközben valami utánozhatatlan tisztaság árad mindabból, amit megragad. De természetesen igaza van annak is, aki formai pontosság és nyelvi zeneiség együttállásának tudja be a töretlen népszerűségét, vagy annak, aki e költemények hangütésében véli fölfedezni titkát.

Az Őszi rigódal valamennyi jellemzőnek meg tudna felelni, most mégis inkább a vers kizárólag rá jellemző gondolatiságára figyeljünk. Mindenekelőtt talán arra a gesztusra, ahogy „a dér megeste bokros oldalon”, egész pontosan „egy ritka lombú vadcseresznyefán” daloló rigót Áprily verse az emberi élet mércéjévé tudja változtatni. Ugyanis a késő őszben daloló rigót a szerző hiába érti önmagára és lírai teljesítményére, abba mi mindnyájan belereméljük saját életünket, foglalkozásunkat. Mert igenis „révült, holdkóros rigónak” érdemes csak lenni. Azaz: szüntelenül tenni, és csakis azt tenni, amire elhívást érzünk magunkban. Ha pedig bejelentkezik fölénk az a bizonyos „hófelhő”, nos, akkor már Valaki más fog gondoskodni rigóságunkról…

Penckófer János