Szabó Magda: A fény lécei közt
Hintáját a holdhoz kötötte,
belendült az alvó szobába.
Ahogy megláttam, visszaléptem,
ő jött felém, én egyre hátra.
A fény lécében elbukott,
térdre esett.
Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.
Minden sarokhoz lehajolt.
Én mentem hátra, egyre hátra,
itt hagyta egyszer, erre volt,
minden sarokhoz lehajolt,
csak surrant, surrant a homályba.
Sehol se volt. Semmi se volt.
A fény lécében elbotolt.
Sírni kezdett, mint a madár,
ha valami torkához ér.
Sikoltva takartam az arcom:
megvakulok, olyan fehér.
Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.
Sikoltoztam a rémülettől.
Hajnal jött, fényével felitta.
Azóta itt jár minden éjjel,
s minden sarokhoz lehajol.
Leng-leng a szobában fehéren,
hátha meglelné valahol.
Letérdel minden zug elé.
Két nagy szeme ragyog. Ragyog.
Ha megtalálja: elviszi.
Ha megtalálja: meghalok.
Alighanem valami kísértetféle lélekpusztítóról szóló látomást idéz meg ez a Szabó Magda-vers, melyben kulcsmotívum „a fény léce”. Szerzőnk ezért is emelhette címmé e láttató rövid szókapcsolatot.
„A fény lécei közt” nyilvánvalóan sötét van. A vers címe erre a homályra utal, mely aztán a szövegben rendre megismétlődik. Mintha csak itt – a sötétben, homályban – érezné biztonságban magát az a valami, ami „hintáját a holdhoz kötötte”, majd pedig „belendült az alvó szobába”. Ahogy olvassuk a verset, egyre inkább az a gondolat ölt formát, hogy e valaminek a természete rokon lehet a sötéttel. Hiszen „a fény lécében” folyton elbukik. Mintha neki a fény ellentettje lenne. És ezt meg is erősíti a negyedik versszak utolsó mondata: „Hajnal jött, fényével felitta.”
A vers vége adja a végkifejletet, ami viszont korántsem derűs dolog. Tudniillik ez a valamit kereső-kutató valami – ami minden éjjel megjelenik, és „leng-leng a szobában fehéren” –, hogyha megtalálja, ami után kitartóan vizslat, kémlel, szimatol –, az a versbeli személy halálát fogja okozni...
Penckófer János