A sikerről, a barátságról, a csalódásról és a szerelemről

Beszélgetés Béres Ildikóval, a beregszászi színház színésznőjével

Az első benyomás már-már a csalódásé: nem kell becsomagolni, megfelelően időzíteni a kényes kérdéseket. A fiatal színésznő oly őszintén beszél szerelemről, álmairól és vágyairól, mintha régi barátok lennénk. A helyszín, mint egy abszurd darab díszlete, meglehetősen puritán: egy asztal, két szék. Az asztalon fényképek. Az előadáson készültek közé csakhamar odakeverednek a családi fotók.

– Hogyan lett színésznő?

– Az egyik nagymamám nagyon ambicionálta, hogy kedvenc unokájából művésznő, híres ember legyen. A többi családtag nem különösebben vágyott erre, bár mindig bátorítottak. Harmadik éve vagyok a pályán, s azon dolgozom, hogy sikerüljön valóra váltani a nagymama álmát.

– Nyilván belekóstolt már abba, hogy milyen is a színészek élete, megismerte a siker ízét…

– Semmihez sem hasonlítható érzés, amikor a jól sikerült előadás végén tapsol a közönség, a szemekben könny csillog a meghatódottságtól vagy éppen a nevetéstől. A mi szakmánkban a siker valóban látványos, ám hadd utaljak arra, hogy minden mesterség magában hordozza a siker lehetőségét. Akár fodrász, akár szakács, akár autószerelő vagy esztergályos lett az ember fiából. Igaz viszont, hogy semmihez sem hasonlítható érzés, amikor Krakkóban egy gyönyörű, hatalmas templomban játszhattuk a Gyilkosság a székesegyházban című darabot. Vagy amikor az egyik pár száz lelkes magyarországi faluban vendégszerepeltünk, s az előadás utáni napon tucatnyi fiatal kísért ki bennünket a község határáig. Mekkora meglepetés volt számunkra, amikor ugyanezek a srácok és lányok feltűntek a következő előadás helyszínén. 150 kilométerrel arrább.

– Megismerik az utcán?

– Beregszászon igen sokan. Emellett rengeteg a szakmabeli ismerős Budapesten, Kijevben, Lembergben és másutt. Ott még nem tartok, hogy megszólítsanak az utcán. Azt hiszem, az ismertségnek ez a foka a fiatal színészek közül azoknak adatik meg, akik rendszeresen szerepelnek a tévében. Tőlem is sokan ezt kérdezik: mikor lépünk már fel a televízióban. A múlt nyáron készült el a Betlehem csillaga című rockopera. Varga Miklós, Nagy Feró, Dörner György, Szvorák Katalin mellett társulatunk több tagja is játszott a darabban, amelyből részleteket mutattak később az egyik tévécsatornán.

– Próbálnak udvarolni Önnek?

- A múltkor a társulat lányaival, évfolyamtársaimmal arról beszélgettünk, hogy mire négy év után elvégeztük a főiskolát és hazajöttünk, a falubeli srácok mind megnősültek… Persze ha turnézunk, igen sok emberrel ismerkedünk meg. Csakhát a XXI. században továbbra is komoly realitás marad, hogy nehezen bontakozik ki egy kapcsolat, ha tudjuk mindketten, hogy néhány nap múlva esetleg több száz kilométernyi távolságra leszünk egymástól. Én próbálok hinni Szécsi Pálnak, aki egyik örökzöld dala elején a szerelem kapcsán azt mondja, hogy az a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja. Szóval, a távszerelem nálam egyelőre nem működik.

– Izgalmas lehet, hogy előadás után egy ismeretlen városban valaki a boyjal először egy hatalmas csokor rózsát küld, majd maga is megjelenik és vacsorára hívja…

- Előfordult már ilyen, s olyan is volt, hogy elfogadtam a meghívást. Ha nem aznap, hát másnap. Hisz előadás után pihenni is kell.

– Közben „lekádereztette”?

– Még ha szerettem volna is, ezt akkor sem tehettem volna meg. Amúgy pedig felnőtt ember vagyok. Kellően megfontolt, s eléggé jó emberismerő. Amit az illető el akar mondani magáról, azt úgyis elmondja, a többi meg ebben az esetben nem érdekes.

– S ha netán nős az illető?

– Az legyen az ő gondja. Nem tudhatom, hogy a nők közül kiknek milyen tapasztalataik vannak ezen a téren. Én úgy látom, hogy azok a férfiak, akik ilyenkor próbálnak velem kapcsolatot teremteni – többé-kevésbe tisztában léve a realitásokkal – inkább szellemi izgalomra vágynak. Úgymond érdekes dolog megismerkedni egy fiatal színésznővel, aki onnan, a világ végéről jött. Volt olyan esetem is, amikor egy fiatalembert az a démoni nő villanyozott fel, akit szerepem szerint én játszottam el pár órával azelőtt. S most, a gyertyafényes vacsoránál lassan kiderül, hogy nekem teljesen más a természetem. Sorry.

– Ragaszkodó típus?

– Azt hiszem, igen. S igen nagyra becsülöm az őszinteséget. Embertársaimtól, barátaimtól legfőképpen ezt várom el. Ez vagyok, ilyen a természetem, bármit is játszom a színpadon.

– Apropó, színpad. Hogyan viseli a meztelenséget?

– Eszembe jut az első órák egyike a főiskolán. Bejön a tanár az órára, s mondja, hogy most jeleneteket fogunk eljátszani. Először Ádámot és Évát a paradicsomban. Természetesen meztelenül. Van-e jelentkező, vagy ő válasszon közülünk? A fiúkat is ledöbbentette a dolog, de mi, lányok csak néztünk dermedten egymásra, hogy hová kerültünk. Persze tréfa volt az egész. Lengén öltözve, bikiniben számtalanszor léptem már színpadra, Éva-kosztümben még nem. Úgy vélem, hogy ha a szerephez szervesen hozzátartozik, és nem öncélú meztelenkedésről van szó, akkor helyénvaló. Ha ezt így el tudom fogadni, akkor a pucérkodás nem jelenthet semmiféle lelki megrázkódtatást.

– Összeegyeztethető karrier és család?

– Túl vagyok azon az időszakon, amikor bármi áron férjhez szerettem volna menni. Különben óriási dilemmát jelent ez is. Ha színész felesége leszek, akkor egész nap együtt vagyunk a próbákon, vajon este majd miről számolunk be egymásnak? Másrészt, ha más szakmabeli a párom, miként fogadja majd el azt, hogy gyakran vasárnap is próbán vagyok vagy előadáson, s akkor nincs ebéd. Hogy viseli a többhetes turnékat, a hosszú távolléteket. Önnek jobban kell ismerni a dalt, hisz kortársa az énekesnek: hogy is énekli Szécsi Pál abban a dalban? … „A nagy tüzeket…”

Kun János