Zsiborás meg a többiek

Régi idők focija: a zápszonyi „nagy csapat”

Húsz évvel ezelőtt a Kalász Kupa országos döntőjében Zápszony futballcsapata képviselte az Ukrán Köztársaságot. Ezt megelőzően három forduló során 24 csapattal mérkőzött meg a „híres tizenegy”, kivívta a járási, majd a területi bajnoki címet is, és 1981-ben bekerült a szövetkezeti labdarúgó-csapatok legfelső ligájába. A jubileum kapcsán arra kértük az öregfiúkat, elevenítsék fel a régi szép időket.

– Valóban szép sikereket értünk el – meséli Benedek György, az egykori csapat edzője. – Mondhatni a focinak éltünk, feláldozva hétvégéinket, de sokszor a családi békét is. A Kalász Kupán kolhozok által finanszírozott csapatok indulhattak és fordulónként jutottak a következő „zónába”. Az első selejtezőre éppen Zápszonyban került sor, ahol hat csapat mérkőzött meg egymással. Itt fölényesen nyertünk, így utaztunk a következő állomásra, a terno­poli Ho­roszkovba. Innen második továbbjutóként képviseltük köztársaságunkat az oroszországi Krasznodárban.

– Ez a forduló csalódást jelentett a számunkra: ismét másodikak lettünk és úgy látszott, ez a végállomás, utazunk haza – emlékezik a zápszonyiak Zsi­bo­rásnak becézett kapusa, Nagy Imre. – Később azonban kiderült, hogy ellenfelünk több profi, a felső ligában játszó futballistát igazolt erre az egy mérkőzésre. Az óvásunknak helyt adtak, így mégis mi utazhattunk Grúziába, a végső összecsapás helyszínére.

– Maharaduban, ahol már nagyon erős volt a mezőny, negyedikként végeztünk, a kupát pedig a házigazdák nyerték. – folytatja Benedek György. – Csalódás volt? Igen, hiszen nagyon közel voltunk a dobogóhoz. Né­mi elégtételt jelentett viszont, amikor nem sokkal később hazai pályán 3-1 arányban megvertük a Kijevi Dinamo csapatát. Levonuláskor a vendégek edzője oroszul csak ennyit mondott: Na, ezt is megértük! Még a közös vacsorától is eltiltotta játékosait.

– Egy másik banketten viszont majdnem mi is éhen maradtunk – meséli Dávid Imre hátvéd. – Az óvás miatt a krasz­no­dari kupa átadására már itthon, utólag került sor. Ezt követte volna az ünnepélyes vacsora magyaros bográccsal. A sza­badban főtt 120 liternyi eledelt azonban nem volt kön­nyű bevinni, ráadásul egy meredek lép­csőn keresztül. Az üst tar­talma végül a földön landolt, a környék kutyáinak nagy örömére.

– Hogyan állt össze a „nagy csapat”?

– Néhány évig Ungváron fociztam, és edzőként Záp­szony­ba csalogattam egykori játékostársaimat – meséli Benedek György. – A faluból valók mindnyájan a kolhozban dolgoztak és munka után jártak le edzeni heti két-három alkalommal. A játékhoz való hozzáállásukkal soha nem volt probléma, a maga nemében mind nagyszerű játékos volt, mint például Marci Zoltán, Zán Attila, Sebi István, Nagy Ottó, Hutkai Sándor vagy Cipf Zoltán, akinek a fia ma is jó focista és sajnálatos sérüléséig a Honvéd játékosa volt. Valamiképpen én is a „kaptafánál” maradtam, hiszen jelenleg egy sportkesztyűket gyártó cég szabászműhelyét vezetem.

– Számon tartanak-e jó sztorikat ezekből az időkből?

– Hát hogyne, hiszen állandóan ugrattuk egymást – erősíti meg Dávid Imre. – Horosz­kov­ban például, amíg mi egy üdítőgyártó üzemet látogattunk meg, egy másik csapat az ottani gazdaság dinnyeföldjének áldásait élvezhette. Persze jócskán megpakolva érkeztek vissza és eszük ágában sem volt osztozkodni. Zsiborás, fő mókamesterünk, elővette legjobb mutatványait és szinte elvarázsolta a gyümölcstulajdonosokat. „Ogyin árbuz, ogyin fokusz” (Egy dinnye, egy mutatvány) – hetvenkedtünk, és csakhamar már mindnyájan dinnyét majszoltunk. Erre a selejtezőre egyébként én pár nappal az esküvőnk után utaztam el, amit kedves feleségem nehezen tolerált. Elválással is fenyegetett, de szerencsére ez nem következett be, és máig együtt vagyunk.

– Ugyancsak itt történt, hogy a hazaindulás előtti napon két csapattársunk vett egy-egy láda előnevelt csirkét, mondván, hadd örüljön az asszony – folytatja Nagy Imre. – Éjszakára jobb híján a buszban hagyták a vásárfiát, és a közeli mezőről még valamilyen szemessel is ellátták. Reggelre persze minden csirke az ablakban ült, ráadásul névjegyükkel is teleszórták az üléseket. Az utazást elhalasztottuk, és köteleztük az élelmes vásárlókat, hogy tisztítsák ki a buszt, majd két üveg kölnivel szagtalanítsák is azt.

Ha a nagy csapatról beszélünk, mondták, feltétlenül meg kell emlékeznünk a ma 77 éves Tóth Lajosról is, aki évekig nevelte, edzette az utánpótláscsapat fiataljait, és Rimóci Jenőről, aki gazdasági vezetőként kísérte a csapatot. Ez utóbbi hű szurkolóként motorbiciklijével akár Rahóra is követte kedvenceit és évekig vezetette szorgalmasan minden bajnokság és mérkőzés eredményeit.

Az öregfiúk mindnyájan egyetértenek abban, hogy meg kellene ünnepelni a sikerek huszadik évfordulóját. Igaz, az egykori közös gazdaság már nem létezik és a mai zápszonyi foci sem a régi, dehát semmi sem tarthat örökké. A szép sportemlékek viszont nem veszítettek értékükből, legfeljebb halványultak valamelyest, s éppen ezért lenne jó még egyszer feleleveníteni azokat.

Popovics Zsuzsanna