Utassy József: Hurrá

Szaladj, ha akarod látni, fuss!

Kitört a fák forradalma!

Szaval a száműzött Március!

Jégkirályt lincsel a Tarna!

Március! Március! Március!

Lángok a barackfaágon!

Láng, lobogó lila láng! Fiúk,

dobjuk rá a nagykabátom!

Március, gyönyörű Március!

Szeretlek százezer éve!

Ki merne utadba állni?! Fuss!

Március, szerelmem: érj be!

Eláll az ember lélegzete, olyan szabadságszeretet árad a so­raiból. És persze játék, könnyedség, mint ma­ga az elfutó idő. Mint ma­ga a báj, a megfoghatatlan báj, az élet százezer arcának több, egymással kergetőző mosolya. És milyen szétfoszlóan lebeg el: mire az utolsó szavakhoz ér az olvasó, mintha már nem is lenne. De a hiány, az, hogy véget ért, máris az elejére viszi a szemet, és indul minden elölről. Szerelmes kergetőzés a szabadsággal. A mosolyok, ha ta­lálkoznak, a tekintetek összetartozása, minden, ami értelmetlen: amiért érdemes meghalni, minden beleérződik ebbe a néhány sorba. A szerelem, a szabadság, egy mosoly, egy libbenő haj illata a langyos szélben...

Szóval: nagyon nehéz el­mondani, mit jelent nekünk a Március! A kisbetűs és a nagybetűs, a mostani és a történelmi, a tavasz, a megújulás, a föld illata, a lázadás, ez a csodálatos nyelv. Mert minden összetartozik, Utassy József hangja és Petőfi Sándoré. De ők csak költők: mi vagyunk az igazán nagyok, akik értjük őket, mi tesz­szük naggyá őket, mi mondjuk meg, hogy jó-e az, és kell-e nekünk, amire gondolnak. De hát kinek ne kéne a szabadság?! Az, hogy senki se mondja meg nekünk, kit szeressünk, kit utáljunk, hogyan beszéljünk. Kinek ne kéne a szabadság?! Az a szabadság, hogy egyedül döntsük el: büszkék leszünk-e a saját múltunkra, a családunkra, a származásunkra, vagy hagyjuk, hogy azon mások gúnyolódjanak?

Penckófer János