József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én –

meglepetés e költemény

     csecse

     becse:

ajándék, mellyel meglepem

e kávéházi szegleten

     magam

     magam.

Harminckét évem elszelelt

s még havi kétszáz sose telt.

     Az ám,

     Hazám!

Lehettem volna oktató,

nem ily töltőtoll koptató

     szegény

     legény.

De nem lettem, mert Szegeden

eltanácsolt az egyetem

     fura

     ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért

a „Nincsen apám” versemért,

     a hont

     kivont

szablyával óvta ellenem.

Ideidézi szellemem

     hevét

     s nevét:

„Ön, amíg szóból értek én,

nem lesz tanár e féltekén” –

     gagyog

     s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,

hogy költőnk nem nyelvtant tanul,

     sekély

     e kéj –

Én egész népemet fogom

nem középiskolás fokon

     taní-

     tani!

1937. április 11.

A költemény alatt az áll, hogy 1937. április 11., és azt is tudjuk, hogy József Attila ugyanezen év novemberében már halott volt. Tehát ez volt az utolsó születésnapja, amelyet megünnepelt magában és számot vetett életével. Az utolsó versszak sorai pedig mára szállóigeként lettek használatosak. Az Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní-tani nem nagyképűséget jelent, hanem a tudással járó felemelő és jobbító szándékot. Azt a gondolkodásmódot, hogy a műben megszólaló szellemért az író és a költő – bárhogy is van –, felelős. Bárhogy is van, mégiscsak felelősséggel tartozunk egymásnak.

Amikor a költészet napját ünnepeljük, április 11-én mindezek eszünkbe jutnak. Meg sok-sok vers az iskolából, sok-sok kedves emlék, képek és helyzetek meg verssorok. Vagyis, az emlékezés is olyan, mint maga a költészet: felemel, könnyűvé tesz, megadja a valahová tartozás meghittségét, az otthonosság érzetét. Mégiscsak létezik valami, ami összeköt valamennyiünket. Ebben a nyelvben, ebben a költészetben, ebben az ünnepben, ebben a szétszabdalt hazában...

Penckófer János