Nem menekültek el a víz elől

Hogyan menekült meg Bótrágy a katasztrófától?

2001. április 6., 02:00 , 12. szám

A tiszai gátszakadások következtében kiömlött hatalmas víztömeg a Beregszászi járás 7 faluját árasztotta el. Gigászi küzdelem árán Bót­rágynál és Csonkapapinál sikerült megállítani a mindent beborító tengert és megakadályozni a katasztrófát, amely két hétig fenyegette a lakosságot. Néhány számadat Bót­rágyról: 9 km hosszú gát, 13,5 ezer liter felhasznált üzemanyag, 120 ezer beépített homokzsák, száz órányi folyamatos, megfeszített munka. Arról, mi áll e számok mögött, és hogyan élték át a küzdelem nappalait, éjszakáit, maguk a faluvédők mesélnek.

– Amikor a 41-es út átvágását megelőzően azt hallottuk a rádióban, hogy az idezúduló víz eléri, illetve veszélyezteti a Csap–Beregszász vasútvonalat, még azt hittük, buta tévedésről van szó – emlékszik vissza egy tanárnő. – A férfiak a szomszédos Harangláb köré igyekeztek védőgátat vonni, eszükbe sem jutott, hogy nem lesznek ké­pe­sek feltartóztatni a vizet.

– Derceni István, a járási polgárvédelmi osztály munkatársa március 8-án már arra figyelmeztetett, hogy Bótrágyot is nagy veszély fenyegeti – mondja Kuni Mi­hály helyi vállalkozó. – Azt tudni kell, hogy az 1948-as árvíz idején nagyapáink építettek egy 2 km-es védőtöltést a Haranglábra vezető út és a Vérke közé. Néhány éve aztán felszámolták, mondván, nem lesz rá szükség. Mikor láttuk, hogy lényegében semmi nem történik, kivonultunk úgy kétszázan, hogy elkezdjük újraépíteni. A falu vezetősége fölösleges pániknak nevezte a kezdeményezést, és egyszerűen hazairányította az embereket. Mint később kiderült, ez a döntés akár végzetes is lehetett volna. Tíz órát veszítettünk, a későbbiekben pedig állandó harcban voltunk az idővel.

– Vasárnap Haranglábnál elsöpörte a gátat a víz és elöntötte a falut – meséli Molnár Ferenc nyug­díjas. – Délután félreverettem a harangot, hogy minden munkaképes ember jöjjön töltést építeni. Ekkor már menekültek hozzánk a szomszéd faluból. Higgye el, rossz volt nézni. Itt mindenki sírt, láttuk, hogy ránk is ez vár.

– Az 1948-as árvizet megélt Estók János bácsit autóba ültettük, hogy megmutassa, merre hú­zódott a régi töltés – mondja Put­rás István. – A szó szoros értelmében két kezünkkel fogtunk neki a gátépítésnek, de beláttuk, hogy erőgép nélkül nem megyünk semmire. A tervezett két kilométernyi gát három kisebb kanálison ve­ze­tett át, amelyeket mindenképpen el kellett torlaszolni. Bagu Béla marko­ló­gép-­ke­ze­lő vállalta, hogy a bátyúi víz­­ügyesektől el­hoz­za a szükséges erőgépet. Né­hányan összedobták a belevaló üzemanyag árát, és a nap folyamán sikerült eltömíteni a veszélyes mélyedéseket.

– Látni lehetett, hogy a férfiak egyedül nem fogják győzni a munkát, a nők is kimentek a töltéshez – meséli egy háziasszony. – Amíg ők a töltés földalapját emelték ásóval, lapáttal, mi a felszántott homokos földet raktuk a zsákokba, akár kézzel is. A víz ekkor már szemlátomást emelkedett. Hétfőre virradóra ismét megkondult a harang, de nemcsak nálunk, hanem Fornoson és Der­cen­ben is. Zsukovszki Miklós vezetésével még ekkor éjjel megérkezett az első önkéntes csapat, hogy segítsen a víz elleni harcban.

– Tulajdonképpen ez a gyors és határozott fellépés öntött belénk lelket akkor éjjel – mondja Kuni Mihály. – Minket szinte eltompított a gondolat, hogy ránk szakadhat a nagy víz, és nincs, aki megmondaná, hogyan akadályozhatnánk meg. Sokan már nagyon elfáradtak, erejük határán voltak, de a fizikai segítségnél is többet számított a tudat, hogy nem vagyunk teljesen egyedül. Másnap a gát tartotta magát, és hétfőtől kezdve már megkaptunk minden segítséget, mind a járási tanácstól, mind a pol­gár­vé­de­lemtől. Az illetékesek is rádöbbentek arra, hogy képesek lehetünk megfogni a vizet. A der­ce­niek tíz erőgéppel dolgoztak az­nap, és majd 2000 ember segített a környező falvakból.

– A vízszint hullámokban ért el minket és még mindig folyamatosan emelkedett – folytatja Molnár Ferenc. – Beláttuk, hogy a végtelenségig nem duzzaszthatjuk magunkra a vizet, valahol utat kell nyitni a tengernek. Egyértelmű volt a megoldás: át kell vágni a Vérke töltését, hogy a víz a csatornán át elvezetődjön. Az illetékesek ismét halogatták a döntést, mikor már ott állt a gép a töltésen, még egy helikopter is leszállt mellettünk, hogy ne csináljunk nagyobb bajt. Persze nem volt veszélytelen vállalkozás, hisz ameny­nyiben telítődik a kanális, más irányból, de mégiscsak elönti a víz falut. Ez szerencsére nem következett be. Mi csak a szerencsénkben bízhattunk, de a szakemberek, kiszámítva az esélyeket, előbb is meghozhatták volna ezt a döntést.

– Lényegében egész idő alatt gondot jelentett, hogy nem akadt ember, aki felelősségteljes döntéseket mert volna hozni – vonja le a következtetést Kuni Mihály. – A falu méltán érzi úgy: érdekeinek képviselői nem tettek meg mindent védelmük érdekében. Hogy megmenekültek, egyedül rajtuk múlott, azon, hogy nem kezdtek el mind­­járt menekülni. A homokzsákokat nem az egyes házak köré rakták, hanem mindenki, hátrahagyva értékeit, az egész falut védte.

Popovics Zsuzsanna