Vörösmarty Mihály: A merengőhöz Laurának
Hová merült el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövőnek holdas fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsiny tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felrémül a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Sokszor az ember nem is tudja, honnan való az az idézet, amit éppen használ. Szerintem mindenki ismeri az Ábrándozás az élet megrontója állandó szókapcsolatát, vagy azt a kérdést, hogy Hová merült el szép szemed világa? Sőt még azt is gyakran hallom a legkülönfélébb helyeken, hogy Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. És ezek mind egy költeményből valók, a Vörösmartyéból, A merengőhöz címűből.
Az sem lehet hiábavaló vagy idejétmúlt dolog, ha magának a versnek a filozófiáján elgondolkodunk. Hiszen az, amit Vörösmarty Mihály megállapít, mindig és minden időben igaz marad. Elsősorban a mértéktartás gazdagságára és szépségére gondolok. (Kinek virág kell, nem hord rózsaberket). Viszont van egy mondata, amit bizony nehéz elfogadni. Azt, hogy az ábrándozás az élet megrontója. Mert ez annyira édes tud lenni, annyira hiányzik az embernek, hogy el tudja játszani magának gondolatban, hogy ő szép is, okos is, híres, hogy őt mindenki szereti, neki minden sikerül...
Penckófer János
