A ház

„Nyelvében él a nemzet” és házban. Házba megy a magyar, ha hazamegy. Szigorú, talán kicsit igazságtalan is a magyar nyelv a házakkal. Az Istennek van háza, az országnak is van háza, a magyarnak is van, de nem mindegyiknek. A nagyon gazdagoknak nincs, ők palotákban, kastélyokban kénytelenek lakni, a nagyon szegényeknek sincs, ők viskókban, putrikban, kunyhókban élnek.

Az árvíz sok kárt csinált, tönkretette az otthonokat. Jó lenne helyettük újra házakat építeni, mert sajnos a ’98-as katasztrófa után egyesek nem házakat, hanem hatalmas építményeket emeltek, megbotránkoztatva ezzel a segítőket és a falubelieket is.

Általában baj van városainkban és a községeinkben a házakkal. Ausztriában járva tapasztaltam, hogy irigylésre méltóan takarosak és kicsik, ugyanakkor komfortosak és kényelmesek a falusi házak. A szovjet állam gigantomániája átragadt az emberekre is. „Tönk­­­­­­­­re­­építettük” falvainkat, városainkat jellegtelen, emberi használatra alkalmatlan betonkolosszusokkal. Egy ismerősöm felmérést végzett három községben. A falusi turizmust akarta megszervezni, és bizony kiderült, hogy ezek a nagy házak nemcsak, hogy vendégfogadásra nem alkalmasak, de lakni sem jó bennük. Sok helyen a fürdőszobát lomtárnak használják, és a házak beosztása is rossz. Érzik ezt a tulajdonosok is, ezért a nyárikonyhákban laknak.

Múltkor meglátogattam egy távoli ismerősömet. Nagy­­község, nagygazda, nagy épü­­let. Az udvar is kő és beton. Keresem a gazdát, benézek a szobaablakon: két gyerek a tévét bámulja. Hátul világ van, benyitok a konyhába: fehér fény, minden, ami beépíthető, beépítve; csempézett, síkos padló, csillogás, mint egy kórházi műtőben. A fehér konyhaasztal mellett négy vékonylábú ülőke, a régi hokedlik Barbie-változatai. Két, hetven körüli néni ül a kényelmetlen ülőkéken az asztalnál és beszélget. Megsajnáltam őket, nem illettek ebbe a számukra idegen környezetbe. Ők emlékezhetnek a meghitt, kis ággyal mindig ellátott falusi konyhákra, ahol ugyan nem volt patikatisztaság, de volt hová leülni nagymamának, szomszédasszonynak, unokának egyaránt. A régi házak – bármily furcsán hangzik is – meghatározott funkcióval és megtervezve épültek.

Apropó, tervezés. Egy Magyar­­országgal szomszédos ország hivatalos küldöttsége a magyar országházat csodálja, a vendéglátó és a tolmács társaságában. Lenyűgöző, mond­ják, de mi volt ez az épület azelőtt? Parlament, mondja a vendéglátó. A vendégek szájbarágósan újra kezdik: értik ők, hogy most parlament, de ez egy több mint százéves épület, eredetileg minek tervezték? Jó lett volna tudni, mire gondoltak, amikor kicsit bizonytalanul tudomásul vették, hogy ezt bizony parlamentnek tervezték.

Mostanság sok házat fognak terveztetni, tervezni. Jó lenne, ha az emberek otthonokat építenének maguknak, és nem szomszédpukkasztó, kisebbségi érzést kompenzáló és sérült önérzetet pátyolgató, nem­létező gazdagságunkat és lelki szegénységünket a világba kiáltó építményeket. Építsünk házakat magunknak, a magyar nyelv és lélek szigorú szabályai szerint!

Tithli