„Övék a hatalom”

„Azt kiabálta nekem: »Eredj Horthy után!«”

Sokan emlékeznek még arra, mi történt a Bátyú és Bót­rágy határában elterülő Ló­nyay-birtokkal, miután 1927-ben minden 250 ha feletti földterületet kisajátított a cseh­­szlovák állam. Az új magyar határ mentén ekkoriban „cseh” kolóniákat hoztak létre. Bodótanya, Csarondahát, Hosszúgorond, Bagolyszállás, Lécestanya, Kabuja, Kapitánytanya, Nagybakos, Rókafarok, Újbátyú, Újtanya egyesüléséből ekkor jött létre Szvo­boda is. Fábri Zoltán „Az éhség legendája” című könyvében így ír: „…a Lónyay-birtok 3400 hold… Földreform címen a csehek behoznak 75 legionista családot, ezek a Ló­nyay-birtokból megkapnak 3398 holdat ingyen vagy hosz­szú lejáratú kölcsönre, házakat is építenek, gazdasági felszerelést is adnak.”

1938. november 10. után Kárpátalja egy része visszakerült az anyaországhoz, az újbátyúi házakba és az itteni földekre az első világháború vitézeit telepítették. A falu neve Hor­thy­falva lett. Megkezdődik az ONCSA (Országos Nagycsaládokat Segítő Alapítvány) telepének kiépítése is. Akinek négy vagy több gyermeke van, s nincs háza, az az ONCSA-tól házat (egy szoba, konyha, istálló) és három hold földet kap itt.

1944-ben, a „felszabadulás után” a hegyvidékről telepítenek ide 60 családot. Ezúttal a szovjetek elnemzettelenítő politikája dúlja fel a vidéket. Sokan a vitézek közül ekkor vissza­tértek szülőfalujukba. Néhányuknak nincs hová menniük, így tűrik a megaláztatást.

Az alábbiakban az idén 79 esztendős Kelemen Árpád emlékezik vissza a 20. század e zavaros évtizedeire.

– Édesapám magas, derék ember volt, lehetett vagy 185 centiméter magas. Erőskötésű ember volt, hisz a gazdálkodás mellett fafaragással is foglalkozott, a plenkácsot (fafaragó vagy balta) egész nap ugyancsak dobálgatni kellett, ami nem kis feladat volt.

– Mikor hívták be az édesapját katonának?

– 1914 őszén vonult be. Harcolt Szerbiában, Bukovinában, ott volt az isonzói nagy csatában (1917. X. 24.). A Piave mögé vetették vissza ott az olaszokat. Ekkor kapta az egyik kitüntetését. Ott volt a Piave menti sikertelen offenzívában is (1918. május 13 –június 24.).

– Milyen volt a gyermekkora?

– 1923. március 8-án születtem. Csongoron jártam iskolába, ott végeztem el a nyolc osztályt. Ami­kor már akkora voltam, hogy meg tudtam fogni a kapát, mentem apámmal a mezőre. Az apám egyébként fafaragó ember volt: hídgerendákat, házgerendákat, talpfát faragott az erdőn. Akkor még nem volt gáterfűrész, mint manapság. Az anyám nagyon beosztó volt. Sok jószágot tartottunk: tehenünk, ökörtinónk, lovaink voltak, feles-földet is műveltünk. A család nagy volt, de sok szorgos kéz is akadt, hát minden évben vettünk egy darab földet. Lassan gyarapodtunk. 1940-ben már 10 hold földünk volt. 1938. november 10-én Kárpátalja egy része a bécsi döntés alapján visz­szakerült az anyaországhoz. A határ éppen Dobrony és Csongor között húzódott. Szomorúan vettük tudomásul, hogy mi „csehek” maradtunk. Az utakra fákat döntöttek, akadályokat raktak. Azután 1939. március 15-én Csongor is magyar lett, a csehek meg elmentek.

– Hogyan kerültek Újbátyúba?

– 1941-ben édesapám mint vitéz a cseh kolonisták házaiból kapott egyet és 20 hold földet. Az ablakok és az ajtók egy részét addigra már ellopdosták. Mi rendbe szedtük a portát. A szüleim és mi öten, gyerekek ide költöztünk, s gazdálkodtunk a 20 hold földön. Csongoron a középső lánytestvérem maradt a férjével, s mi is hazajártunk művelni a földet. Így ment ez egészen addig, míg meg nem kaptam a behívómat.

– Mikor hívták be katonának?

– 1944. szeptember 29-ig kellett jelentkezni Nagykanizsán. Még aznap megkaptam a teljes felszerelést. Engem mint vitézgyereket a csendőrséghez osztottak be. Október közepén azután elindultunk nyugat felé. Én kocsis voltam a trénszekéren. Emlékszem a németországi városokra: Gleichenberg, Klagenfurt, Villanchy, Linz. 1945. május 9-ig egyre csak mentünk, az oroszok már a sarkunkban voltak. Tisztjeink nem akartak orosz fogságba esni, s ezért igyekeztek minél nyugatabbra vinni bennünket. Addig mentünk, míg angol kézre nem jutottunk. Valahol Innsburg környékén estünk végül fogságba. Berlintől vagy 60 km-re lehettünk légvonalban. Szinte el se akartak bennünket fogni. Nem volt ott láger, se őrség, se drótkerítés. A mi csendőreink tartották fenn a rendet.

– Milyen volt a nyugati fogság?

– Azt csináltunk, amit akartunk. Mentünk az erdőbe áfonyát szedni unalmunkban. Nem volt nekünk ott semmi gondunk, se dolgunk, nem dolgoztattak. A saját konyhánk látott el élelemmel, az angoloknál vételeztek ennivalót.

– Kielégítő volt az ellátás?

– Reggel rendszerint egy doboz kekszet, s ehhez kávét kaptunk. A kekszet beletettem a kávéba, s az jól megdagadt. Ebédre mindig kétféle volt: valamilyen leves, a második pedig mákos tészta, derelye, krumpli hússal. Vacsorára kenyér, kolbász, tea, vaj vagy valami más. Mindig jó kaja volt: kaptunk cigarettát, szivart, még csokoládét is. Én, aki nem vagyok nagy testű, talán ha 70 kg-ot nyomok, 89 kg voltam, mikor a fogságból hazakerültem. Egy évvel a bevonulás után jöttem haza.

– 1944-ben a ma­gyar hadsereg már széthullóban volt. Miért nem szökött meg korábban?

– Az édesapám vitéz volt, szégyen lett volna megszökni, meg statárium is volt: ha elfognak, agyonlőnek. Mentem, amerre a magyar testvéreim mentek. Később eljutott hozzánk a hír, hogy otthon lágerbe viszik a férfiakat. A fogságban legalább nem nyomorogtunk, tisztességes kaja volt. Mikor lehetett, elindultam haza. Tudni akartam, mi lett a szüleimmel, testvéreimmel, hisz vitézek voltak. Sokan a bajtársaim közül, de főleg a tisztek nem jöttek haza, ott maradtak.

– Mi várta itthon?

– 1945. szeptember 9-én érkeztem haza. Szomorúan fogadtak. Testvérem, Pál meghalt a lágerben. Három napra vitték el. Akik vele voltak, elmondták, leugrott a vagonból, hogy a szemben lévő vasúti kocsiból néhány marék gabonát elvegyen, mert nagyon éhesek voltak. Az őr meglátta, s úgy megverte a puskával, hogy belehalt. A házunkba ruszinokat telepítettek. A fél házat elvették, nekünk csak egy szoba meg egy konyha maradt. Tíz hold földet is oda kellett adni a ruszinoknak. Édesapám a családdal 1946 tavaszán azután hazaköltözött Csongorra. „Fiam, itt is kolhoz lesz. Én nem civakodom ezekkel, úgyis az övék a hatalom. Te maradj, hátha másképpen lesz” – mondta.

– Meg is alakult a kolhoz?

– 1948 nyarán csépeltem utoljára a magam földjéről, három hold búzám volt. Alig érkeztem elcsépelni – lámpánál fejeztük be –, már jöttek az ellenőrök. Puskával fenyegettek, hogy szolgáltassam be, amim van. Ilyen életünk volt akkor. Be kellett lépnem a kolhozba, egy évig ott dolgoztam. A ruszinnal állandóan folyt a civakodás. Azt kiabálta nekem: „Eredj Horthy után!” Láttam, hogy itt nem boldogulok, én is elköltöztem hát apósomhoz, majd 1955-ben házat vettem Bátyúban, és a helyi terménykészletező vállalathoz álltam dolgozni. Munkahelyemen nagyon kevés volt a fizetés, ezért sok falubelihez hasonlóan Csapon, a vasútnál vállaltam munkát. Itt dolgoztam rakodómunkásként nyugdíjazásomig. Nehéz fizikai munka volt ez, így azután 55 éves koromban nyugdíjba mentem.

Bagu Balázs