Aki kerékpáron készül a pápalátogatásra

„Ász vagy, bányász!”

Tokár Károly akna­szlatinai bányász 38 évesen kezdett el sportolni, pontosabban futni. 1988-ban a bányász­szak­szer­vezet kérésére nevezett be először egy járási versenyre, amelyet mindenki meglepetésére meg is nyert. Az eltelt 13 év alatt a sportoló tucatnyi országos és világversenyen indult és ért el kiemelkedő sikereket. A megyei futóversenyek veterán kategóriájában immár nyolc éve az 5 és 10 km-es távok címvédője, de egyben a félmaratonik verhetetlen bajnoka is.

– Közel a negyvenhez milyen megfontolásból kezdett el sportolni?

– Lényegében a kondíciótartás miatt. Akkoriban műszak után a többi bányásszal együtt gyakran betértünk egy-két pohár italra a közeli kocsmákba. Végül is az önmérgezés helyett választottam a testedzéssel járó, munka utáni salaktalanítást. A szakszervezeti vezető vett rá, hogy ha már úgyis futkározok, képviseljem a bányánkat a járási bajnokságon. Ezt teljesen esélytelenül nyertem meg, és az ott kapott kupa máig az egyik kedvencem.

– Majd jött az első maratoni …

– Amire teljesen véletlenül kerültem ki. 1993 nyarán kecskeméti piaristák érkeztek Szlatinára, engem kértek fel, legyek a kalauzuk a bányában. Miután megtudták, hogy futok, először is a cipőmön botránkoztak meg, hisz egy szovjet „futbolkában” edzettem. Majd megkérdezték, nem szeretnék-e velük együtt indulni a Bécs–Budapest szuper­mara­tonin? Ki ne akart volna? Két hét múlva kaptam tőlük edzőcipőt, teljes úti­felszerelést, és beneveztek a 350 kilométeres Bécs–Budapest szuper­maratoni versenyre, térítve a 30000 forintos nevezési díjat. Ők váltóban futottak, húsz kilométerenként cserélve egymást, én egyéniben versenyeztem, mint kárpátaljai-ukrán sóbányász. A hatalmas távot sikeresen lefutottam. Mikor célba értem, maga Eleonor Robinson, a 100 km-es futás világ­bajnoknője borult a nyakamba, és együtt örültünk, hogy végigcsináltuk.

– Öntől a kerékpározás sem áll távol, hisz gyakran a versenyekre is két keréken érkezik. Miért?

– Az anyagiak miatt. A sport­­­ban szinte lehetetlen szpon­zor nélkül érvényesülni. 1995-ben az Eger–Miskolc „Szar­vasűzők” versenyére kaptam meghívást, ami a magyarországi egyetemisták nagy derbije. A bánya nem tudta finanszírozni az utazás költségeit, így elhatároztam, egyszerűen lekerekezek a 330 km-re lévő Miskolcra. A versenyen sikeresen helytálltam, a díjátadáson a polgármesterné gratu­lált, és köszöntőjében el­mond­ta: kárpátaljai bányász vagyok, háromnapi kerékpározással a hátam mögött álltam a rajthoz, illetve a hazautat is bringával teszem majd meg. A több ezer­nyi fiatal percekig egy emberként skandálta, hogy „Ász vagy, bányász!”, ami akkor számomra a teljes elégtételt jelentette.

– Melyik megmérettetésre a legbüszkébb?

– Ha választani kell, kettőt említenék: 1999-ben 21. lettem a 15. KAISER’S­PLUS Budapest Nemzetközi Ma­ratonon, ami ré­vén elnyertem a Senior Európai Elit Mara­tonista címet. Egy évvel korábban pedig kategóriámban megnyertem a Kisinyov­ban megren­dezett II. szakaszú Európa Kupát, ahol 17 ország képvi­sel­tette magát. Erre valóban büszke vagyok.

– Vannak álmai?

– Igen. Egyik közelebbi tervem, hogy néhány gyerekkel júniusban felkerekezünk Lembergbe, a pápalátogatás helyszínére. Ez egy 350 kilométeres táv, amit napi 100 km-es szakaszokban teszünk meg. Az edzés a napokban kezdődött el, és előreláthatólag június 17-én startolunk majd.

Popovics Zsuzsanna