Kunigunda gyűrűjétől a meteoritig

Aknaszlatinai bányamúzeum

Az évezredes bányászmúlttal rendelkező Akna­szla­tinán három évtizeddel ezelőtt született az ötlet, miszerint össze kellene gyűjteni és kiállítani a bányászattal kapcsolatos tárgyi emlékeket. Az Ukrajnában máig egyedülálló, sóbányászattal kapcsolatos múzeum végül 1973-ban nyitotta meg kapuit, s ma is fogadja látogatóit.

– Volt idő, amikor talajsüllyedésre és balesetveszélyre hivatkozva az illetékesek le akarták bontani az épületet, de szerencsére sikerült ezt megakadályozni – emlékszik vissza Lukács Károly, aki a kezdetektől fogva igazgatja a múzeumot.

– Aknaszlatina területén háromezer éve folyik só­ki­ter­melés, amit a régészeti leletek is igazolnak – meséli a 77 éves Karcsi bácsi, aki egyben a tárlatvezető feladatait is ellátja. – Itt évszázadokig csak külszíni fejtés folyt, hisz egész só­hegyek voltak a felszínen. Az 1200-as évek elején nyílt meg az első föld alatti bánya. Ezt IV. Béla király leánya, Kunigunda is meglátogatta, amikor leendő férjéhez utazott Lengyelországba. Ezt követően ez a bánya a hercegnő nevét viselte. A legenda szerint az aknába esett a gyűrűje, ami azután Lengyelország legnagyobb sólelőhelyén, a vieliczkai bányából került elő.

– A kősó egyik tulajdonsága, hogy kitűnően hasad, így a sót ebben az időben, de még a múlt századot megelőzően is kocka alakban fejtették és szál­­lították – veszi át a szót Só­bányi Imre, a KMKSZ helyi alap­szer­ve­­­­ze­­­­­tének elnöke, aki ma­ga­ is alapos ismerője Szla­tina történelmi múlt­jának. – A sót ugyanis csak vízi úton lehetett elszállítani, és a nagyobb tömbök kevésbé itatódtak át nedvességgel. A bányászat mellett külön történelme van magának a só szállításának is, hisz a szlatinai só egészen az Al-Duna vidékére is eljutott. Nagy tervünk, hogy egy alkalom erejéig felelevenítsük a sószállítás hagyományát, és megszervezzünk egy tutajos túrát a só valamikori útvonalán.

– Melyek a legértékesebb kiállítási tárgyaik? – kérdezem az igazgatót.

– Számomra mindegyik az, nemigen teszek köztük különbséget. Itt van például ez a török korból való zászló, amely valószínűleg a törökverő Kinizsi Pál, Máramaros megye egykori főispánjának idejéből való. Értékesek a XIII–XIX. századi német, illetve magyar nyelvű térképek, vagy érdekes az 1551-es első bá­nyász­felke­lés nyomán íródott Visz­szahívó levél másolata is. Külön figyelmet érdemelnek a munkaeszközök, használati tárgyak, mint amilyen, mondjuk, a 200 éves olajmécses, a falfaragó csákány vagy a kicsit későbbi karbidlámpa. Számtalan fotót, hivatalos dokumentumot is megőriztünk, ahogy a különböző rezsimek bélyegzőit (szám szerint nyolcat, ugyanis Volosi­néknak nem volt idejük saját pecsétet készíttetni), illetve fizetőeszközeit is.

A kiállított tárgyak között nagyon szép sókristályokat és egy valódi meteoritot is megcsodálhatnak az idelátogatók. Senki sem tudja, hogy a meteorit mikor érkezett a Földre, gazdái ugyanis évekig káposztáskőként „hasznosították” a sima felületű kődarabot. De van itt néhány, a múzeumnak adományozott kitüntetés a szovjet korszakból, amelyek azóta – ki gondolta volna – történelmi emlékekké váltak. Az igazgatói szobából aztán egy kézirat is előkerül. Rajta a felirat: „Aknaszlatina sóbányászatának és településtörténetének leírása. Írta: Lukács Károly és Lukács János bányamérnök, 1999.” A monográfia egyelőre a fiók mélyén lapul, ugyanis nincs pénz a kiadatására.

Popovics Zsuzsanna