A Mágnás Miskától a Csárdáskirálynőig
Don Juanok és primadonnák Aknaszlatinán
Kevesen tudják, hogy Kárpátalja első magyar színjátszó csoportja Aknaszlatinán alakult a múlt század elején. Az amatőr társulat a 40-50-es évek fordulóján élte fénykorát, amikor a sóbánya szakszervezetének anyagi támogatását élvezve gyakran utazott vendégszereplésre. Néhányan még ma is élnek az akkori színészek közül, és nosztalgiával emlékeznek vissza fiatal éveikre, sikereikre...
– A bányamúzeum nagyon sok fényképet, kelléket, jelmezt őriz ezekből az évekből, például egy 1936. évi plakátot is, amely a Falu rossza c. előadást hirdette – meséli Lukács Károly, a színtársulat egykori tagja. – Általában érettségi után kerültek a fiatalok a társulathoz, én is ekkor kezdtem játszani. Az esztrád-zenekarral együtt talán ötvenen lehettünk, a rendező pedig akkoriban Vodicska Margit volt. Ő választotta a darabokat, osztotta ki a szerepeket, és döntéseivel szemben nemigen volt apelláta.
– Milyen darabokat adtak elő?
– Leginkább népszínműveket, és mivel saját zenekarunk is volt, gyakran adtunk elő zenés vígjátékot. Nagyon változatos volt a repertoárunk, hisz játszottuk a Mágnás Miskát, a Csárdáskirálynőt, a Revizort és különböző drámákat is. A teljes repertoárunk mintegy 100-120 darabból állt.
– Hol játszottak?
– A szlatinai klubban zajlottak a próbák, és vasárnaponként ott is adtuk elő a darabokat. Maga a terem nagyon keskeny volt, alig nyolc méter széles, maximum nyolc szék fért el egy sorban. A rossz körül-mények ellenére azonban mindig telt ház előtt játszottunk, ami alkalmanként 200 fős közönséget jelentett. Szinte minden vasárnap új darabot mutattunk be, így az érdeklődés folyamatos volt. Munka után összegyűlt a fiatalság. A mi próbáink gyakran késő éjszakáig tartottak, amit mindig egy alkalmi közönség követett nyomon. Ők reklámoztak minket, hisz otthon elmondták, mit láttak, elénekelték dalainkat. Egy-egy zenés darabot követően a bányában hetekig csak a mi kupléinkat lehetett hallani.
– Voltak sztárszínészek a társulatban?
– Hát hogyne! Abban az időben Korsinszki Laci volt az állandó férfi főszereplő, aki később rendezőként is dolgozott. Tamáskó Lillát évekig Szlatina primadonnájaként tisztelték, őt az idősebbek ma is csak Lili bárónőként emlegetik. Engem botfülű Don Juannak „becéztek”, mert ami igaz, az igaz, soha nem tudtam énekelni...
– Honnan szerezték be a jelmezeket? – kérdezem a ma is fiatalos Lilla nénit.
– Az elegáns és jómódú asszonyoktól kértük kölcsön, de egy időben varrattuk is. Miután megkaptuk a szerepeket, ki-ki elkezdett kutakodni az ismerősök, szomszédok ruhatárában, hogy ráakadjon a legmegfelelőbb darabokra. Volt itt kérem minden: még frakkot is találtunk, cilinderrel együtt. Egyszer egy valódi, értékes szőrmegallérban játszottam. Igaz, a tulajdonosa minden előadáson jelen volt, még egy vendégszereplésre is elkísért, nehogy baja essen a drága holminak.
– Mi volt a legkedvesebb szerepe?
– A Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darab Minája. Laci (Korsinszki László – A szerk.) volt akkor a rendezőnk, ő a főszerepet szánta nekem, de rábeszéltem, hogy legyek inkább a süketnéma szolgálóleány. Egyébként szinte mindig énekeltem a színpadon, talán ezért is nőtt úgy a szívemhez ez a darab.
– Mivel aratták a legnagyobb sikert?
– Vitathatatlanul a Csárdáskirálynővel, amit 25-ször játszottunk el. Beregszászban is felléptünk vele, ahol a közönség tombolva ünnepelt bennünket. Nagyon szerették a társulatot, egyszer még az aszfaltra is felfestették, hogy jövünk, és újra fellépünk.
– Voltak-e emlékezetes esetek a vendégszereplések során?
– Igen, persze. Már maga az utazás is elég kalandos volt. Képzelje el, hogyan száll fel pár perc alatt egy amúgy is zsúfolt vonatra három tucat ember, díszlettel, dobbal, nagybőgővel. Úgy emlékszem, Nagyszőlősön játszottunk a legtöbbet, ahol szintén történt egy s más. Egyik alkalommal A cigány c. darabot adtuk elő. Az előadás végén odajött hozzám az ottani cigányvajda felesége. A jelmezemhez egy kendő is tartozott, és ő nagyon szívélyesen megmutatta, hogyan kell azt „cigányul” megkötni. Csak otthon vettem észre, hogy eközben a sárgaréz láncomtól is megszabadított, ami viszont túl jónak bizonyult.
– Milyen volt ünnepelt primadonnának lenni? Ön ekkor már férjes asszony volt. Mit szólt a férje a hódolókhoz?
– Nagyon kellemes időszaka volt ez az életemnek. A férjem teljes mértékben mellettem állt, és büszkén fogadta a gratulációkat. Igaz, komoly helyzetek is adódtak, amikor szépnek ítélt külsőm nemcsak engem, de az előadást is veszélybe sodorta. Egyszer egy nagyszőlősi rendőr szemet vetett rám. Az egész társulatot bekísérte a parancsnokságra azzal az ürüggyel, hogy az egyik kolléganőmön piros-fehér-zöld parasztszoknya van, ami megengedhetetlen. Nagyon megijedtünk, attól tartottunk, az egész darabot betiltatja. A fiúk oldották meg a dolgot, valami pálinkával „jól megkínálták” a hatóságot. A rendőr szerencsére engem is „elfelejtett”...
– Jól tudom, hogy a darabok cenzúra alá estek?
– Ez így van. Mindegyiket külön engedélyeztetni kellett a járási kulturális osztályon. A vezetők eleve csak olyan művet nyújtottak be, ami nem volt „gyanús”, illetve amit megtisztítottak a „nem megfelelő” kifejezésektől, úgymint: Isten, úr, szolgáló, polgár stb.
– Ön szerint mi volt az évekig tartó sikersorozat titka?
– Akkoriban még nem volt tévé, de rádió se nagyon. A fiatalok olvastak vagy színdarabokat néztek-játszottak. A vasárnapi előadás társadalmi eseménynek számított, és egész héten át beszédtéma volt. Színésznek lenni nagy presztízst jelentett. Valódi szórakoztatást nyújthattunk, igény is volt rá. Az emberek csak mostanság vannak ennyire elfásulva, besavanyodva, pedig akkor sem volt jobb világ...
Popovics Zsuzsanna
