Nem lehet elég erős gátakat építeni, a víz úgyis áttöri őket

Balogh János Kárpátaljáról indult, hogy tanulmányozza az Amazonas őserdeit

Balogh János akadémikus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Kossuth- és Pro Natura-díjjal, valamint Akadémiai Aranyéremmel kitüntetett nyugalmazott professzora Magyarországon elsősorban a trópusi őserdők élővilágával foglalkozó kutatásairól vált ismertté. 1963-ban az UNESCO megbízásából egy kutatócsoport élén elkezdhette az őserdei talajok zoológiájának vizsgálatát. Azóta több mint harminc tengerentúli ex­pedícióban vett részt, és a nyolc­­­­vanon túl még mindig az Amazonast járta. A professzor saját szakterületén még ma is a világ egyik legnagyobb szaktekintélye, előjegyzési nap­tára már őszig be van táblázva. Az interjú annak köszönhetően jött létre, hogy a professzor úr nem tudott ellenállni egy szónak, és ez a szó nem más, mint „Kárpátalja”. Mert a híres, nemzetközileg is elismert Balogh János professzor életútja e tájon vette kezdetét.

– 1913-ban Nagybocskón születtem, pontosabban Lonkán. Apám, anyám pedagógusok voltak. Elmondások szerint 1913 februárjában télvégi árvíz volt a Tiszán, és engem úgy kereszteltek meg, hogy megemelt padlót kellett készíteni, mert a ház alját elöntötte a víz.

– Milyen emlékei maradtak Kárpátaljáról?

– Nagyon kevés hiteles emlékem van, mivel egészen kicsi voltam, amikor anyám hadiözvegyként szüleihez költözött Túr­ke­vére. Tudja, nagyon vigyázni kell a kisgyerek emlékeivel, mert sokan a fantáziákból idéznek, pedig azok a felnőttek bebeszélésein alapulnak. Én nagy erdőszélre emlékszem, óriási fákra és néhány névre. A háború elején apámat besorozták, soha többé nem láttuk. Sokkal később, a háború végén tudtuk meg, hogy elesett Przemysl ostrománál. Egy nap kopogtattak az ajtónkon, apám barátja volt az – elhozta apám óráját és naplóját, melyet az utolsó napig vezetett. Szó­val ennyi az én kárpátaljai előtörténetem. Egyéb gyökerek nem kötnek oda. Anyámat is nagyon korán elvitte a spanyolnátha. Nagyanyám, a túrkevei református kántor felesége nevelt fel tizenkettedik gyerekeként. Makacs asszony volt, sok mindent köszönhetek neki.

– Kárpátaljára mikor tért vissza újra?

– A csehszlovák állam felbomlása után, amikor Kárpátalja nagyon rövid időre újra Magyarország részévé vált. Nekem az akkori kirándulás kettős élményt jelentett: egyrészt a szülőhelyemre tértem vissza, másrészt a szakmai kíváncsiság vezetett, hiszen életemben először ismerkedhettem meg közelről a magashegyi állatvilággal. Akkor még nagyrészt megvoltak az erdők, amiket azóta annyiszor elsirattak.

– Elérkeztünk ahhoz a témához, ami ma Önt különösen foglalkoztatja: a tájvédelem, az ökológia. Az olvasó minden bizonnyal kíváncsi lenne a véleményére régiónk talán legaggasztóbb prob­lémájával, a tiszai árvizekkel kapcsolatban.

– A Tisza és ezen belül az árvizek problémája sokkal összetettebb dolog, mint ahogy azt általában kezelik. Az egész Föld körülbelül 10 éve a felmelegedés klímaváltozási állapotában van, és ez megváltoztatta az éghajlat egyensúlyát. Ez egy általános ok, s ha a Kárpátokban minden erdő a helyén lenne, akkor is kialakulnának árvízi problémák, igaz, nem ilyen súlyosak. De ez nem jelenti azt, hogy az erdőpusztítás nem okozott nagy károkat. Ez a víztömeg hirtelen lezúdulásának a kiváltó oka. Tehát a Tiszán feltétlenül szükséges tenni valamit a vadvízjárással, amit én a folyó sajátosságának tekintek. A Kárpát-medence ökológiailag egységes terület, tehát így is kellene kezelni. Az nem működik, hogy a fürdőszoba csapja az enyém, a kád a tiéd, a lefolyó pedig egy harmadiké. A problémát csak úgy lehet megoldani, ha az egész vízrendszerre kiterjedő vízrendezést hajtunk végre. Nem lehet elég erős gátakat építeni, a hirtelen le­zú­­du­ló víz úgyis áttöri azokat, és elönti a mederhez közel fekvő területeket. Véleményem szerint pont ezeken a földterületeken, amelyeknek nem igazán nagy a mezőgazdasági értéke – hiszen a gyakori árvizek miatt sokkal többet fordítanak a károk felszámolására, mint amennyi haszonhoz jutnak a földművelésből –, érdemes lenne egyfajta természetes víztározókat kialakítani, megpróbálni felfogni a vizet, amelyet nagyon jól fel lehet használni öntözésre. A klímaváltozással ugyanis nemcsak a tavaszi-őszi árvíz jár, hanem a nyári szárazság is. És arra a vízre, ami tavasszal végigpusztít, nyáron rendkívül nagy szüksége van a mezőgazdaságnak. Én bízom abban, hogy a régió országainak sikerül egy ésszerű komp­romis­szumos megoldást találni, mert a legfontosabb lépést már megtették – a közös ügy tudatában tárgyalóasztalhoz ültek.

– Politikai, nemzetiségi, vallási hovatartozástól függetlenül békés együttélés, együttműködés és összefogás a természet, a környezet megvédése érdekében – gyakran beszél ilyesmiről. Úgy gondolja, a mai világban ez lehetséges?

– Sokat beszélünk ma arról, hogyan tűrték el egymást a különböző nemzetiségek hosszú évszázadokon át, hogy elnyomták-e a magyarok a többi népet vagy sem. Az utóbbi kérdést egy nagyon kedves amerikai kollégám és barátom nekem is feltette. Elővettem Nagy-Magyarország régi, Teleki-féle nemzetiségi térképét. „Parancsolj – mondom –, ez a térkép az 1910-es állapotokat tükrözi, pontosan kijelölve a Monarchia néprajzi területeit, mindegyik nemzetiséget más-más színnel jelölve, a magyarlakta területeket – pirossal. Ez a térkép bizonyítja, hogy sem a más nemzetiségek nem nyelték el a magyarokat a Kárpát-medencében, sem a magyarok nem nyelték le a nemzetiségeket, mert ha úgy lett volna, akkor ez a terület mind piros lenne” – magyaráztam a barátomnak. Úgy gondolom, ez nem politikailag alakult így, ez természetföldrajzi adottság. És mi, a magyarság, azért tudtunk itt ilyen szépen megmaradni, mert az a szerencsénk, hogy nem városi nép vagyunk, nincs olyan iparunk, amit nagy városokban kell koncentrálni, falakkal körbevenni, megvédeni vagy elveszíteni egy háborúban. Szóval nagy értéke ennek a területnek a természeti adottsága, és még nagyobb értéke lenne, ha egyszer rájönnénk, hogy tulajdonképpen nincs nekünk egymással semmi bajunk.

– Az Ön számára mi volt és mi ma az az erő, ami mindig is előre vitte-viszi?

– Egy protekciós gyereket elibém ültettek, a nagyanyám ezt nem tudta elfogadni, így átíratott egy másik iskolába, ami két kilométerre volt az otthonomtól. Naponta többször kellett megtenni oda-vissza az utat, esőben, hóban, szélben. Tehát én azzal kezdtem az életemet, amit most a spanyolviasz felfedezéseként emlegetnek, testmozgással. A legnagyobb csapás a mai túlcivilizált társadalomra, hogy nem mozog. Mi, ökológusok, tudjuk, hogy a legnehezebb egy népcsoportot rábeszélni arra, hogy a saját érdekében változtassa meg életvitelét, gondolkodását. A mostani politika okosan működik. Olvastam a Széchenyi-tervben, hogy nagy pénzeket adnak arra, hogy felfessék a különböző országos túra­utakra a jeleket. Ez azt jelenti, pénzt szánnak arra, hogy a gyerekek csapatostul gyalogoljanak az erdőben. Mindenki azt hiszi, hogy mindenben csak politika van. Pedig csak arról van szó, hogy itt van ez a tízmilliós nép és a tét – a fennmaradása. Erre kell már végre ráébreszteni az embereket, ennek érdekében kell mindent meg­­tenni.

Szépvölgyi Katalin