„Élelmet vittünk apámnak, bátyámnak...”
Emlékezet – 1944-2001
A sztálini időkben nagyon sokan rótták az utakat, és többnyire gyalog, csakhogy láthassák szeretteiket és be tudjanak juttatni számukra a lágerekbe egy kis élelmet. Ez sokszor megoldhatatlan feladatnak tűnt, hiszen az őrök igencsak szigorúak, de még inkább kapzsiak voltak, s ha netalán el is vették a kis csomagot és megígérték, hogy feltétlenül átadják a címzettnek, akkor sem volt biztos, hogy az célhoz ér. A katonák ugyanis sokszor maguk fogyasztották el a finom ételeket, és csak a nagyon jószívűek juttattak belőlük valamicskét a foglyoknak is.
Szilágyi Zsigmond péterfalvai nyugdíjas pedagógus 15 éves volt, amikor édesapját Szolyvára, bátyját pedig Szkotárszkojéba hurcolták lágerbe.
–Többször voltunk mind a bátyámnál, mind pedig édesapámnál, hogy élelmet juttassunk be számukra. A legtöbb utunkat szinte végig gyalog tettük meg. Nagyon ritkán sikerült egy teherautóra vagy vonatra feljutnunk.
Egy alkalommal Szkotárszkojéba mentünk a nővéremmel. Vertük a nagy fahodály falát, és kérdeztük, hogy vannak-e még itt Péterfalváról.
A válasz igen volt. Megpróbáltuk tehát bejuttatni a magunkkal hozott elemózsiát. Jobban tudtam németül, mint oroszul, de nem mertem megszólalni német nyelven. Éppen az egyik katonát győzködtük, aki el akarta venni tőlem az ételekkel teli csomagot, amit én természetesen nem engedtem ki a kezemből, amikor egy másik katona puskatussal hátba vágott. Én elestem, eszméletemet vesztettem. A lágerben tértem magamhoz. Ekkor tudtam meg, hogy súlyos gerincsérülésem van, amivel még sokat kell feküdnöm.
Több mint egy hónapot feküdtem a lágerben, ahová nővérem hordott nekem ennivalót. Ez alatt az idő alatt nagyon sok ember halt meg mellettem. Iszonyatos volt látni a szenvedésüket.
Mikor felépültem, elindultunk hazafelé. Természetesen gyalog. Kemény tél volt. Szkotarszkojéból legyalogoltunk Szolyvára, innen pedig Munkácsra. Itt szerencsés módon feljutottunk egy kocsira, ami lehozott Beregszászig. Majd legyalogoltunk Benébe, ahol már annyira fáradtak voltunk, hogy még a cipőt is levettük, és úgy mentünk tovább. Benétől hazáig már meg sem álltunk.
Lejegyezte:
Karmacsi Zoltán
