Jékely Zoltán: A marosszentimrei templomban

Fejünkre por hull, régi vakolat,

így énekeljük a drága Siont;

egér futkározik a pad alatt

s odvából egy-egy vén kuvik kiront.

Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,

a tizenegyedik maga a pap,

de énekelünk mi százak helyett,

hogy hull belé a por s a vakolat,

a hiúban a denevér riad

s egy-egy szuvas gerenda meglazul:

tizenegyedikünk az árva pap,

tizenkettedikünk maga az Úr.

Így énekelünk mi, pár megmaradt,

– azt bünteti, akit szeret az Úr –

s velünk dalolnak a padló alatt,

kiket kiírtott az idő gazul.

Egyszer láttam egy kőrösmezői gyereket imádkozni – de azt soha nem felejtem el.

Úgy tíz-tizenkét éves forma lehetett. Mindenki Pistinek szólította. Ezt csak azért mondom, mert a Pisti nevű fiú szinte egyetlen szót sem tudott magyarul, de az ukrán társai mind így szólították. Úgy beszélgettek egymással ukrán anyanyelvükön, hogy nem is érezték, a Pisti magyar név, a Szlávik és a Vitálij meg ukrán...

Hármójuk közül a Szlávik meg a Vitálij csak befordultak a fal felé és máris elaludtak, de a Pisti nevű fiú nem és nem tudott nyugovóra térni. Magára hagytam hát, de azért figyeltem is a szomszéd helyiségből, mi bántja ezt a gyereket. És akkor, hogy egyedül érezte magát, az ágya elé térdelt, és csak úgy, a fal felé, a mennyezet felé, csak úgy, maga elé elkezdett motyogni. Egyszer­csak érteni kezdtem, amit mond: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek... Így, magyarul, majdnem ilyen tisztán ejtette ki a száján a szavakat, és félhangosan mondta fel az imádságot.

Csak aztán tudtam meg, hogy Kőrösmezőn nagyon sokan élnek, akik római katolikusok, magyarul imádkoznak, de a legtöbbjük egy önálló magyar mondatot már nem tudna megfogalmazni. Elfogytak a kőrösmezői magyarok, vagy még tartja őket az imádság? Vajon milyen erő készteti a szülőket, hogy ha másra már nem, de az imádságra azért magyarul tanítják még ma is a gyermekeiket? Amikor ezt a Jékely Zoltán-verset olvasom, mindig ők járnak eszemben, mindig rájuk, a kőrösmezői imádkozókra gondolok...

Penckófer János