Harangok

2001. november 2., 01:00 , 42. szám

Az 1956-os forradalom és szabadságharc egyetlen vívmánya, amit nem mert elvenni a Kádár-rendszer, a déli harangszó volt a rádióban. 1945 után megszüntették, de a forradalom alatt újra megszólalt 12 órakor a harang a rádióban, és azután is megmaradt a hallgatók örömére. Azt hihette az ember, hál’ Istennek, ez rendben van, ezt már nem veheti el senki, és hozzá sem tehet senki semmit. Pedig nem így van. Valaki egy csodálatos ötlettel érdekessé és még értékesebbé tette ezt az egyéb­ként kedves, de megszokott színfoltját a rádió műsorának. Immár egy éve hetente más-más város harangját szólaltatják meg, és különböző városok templomainak és harangjainak történetét halljuk. Ez egy zseniális ötlet, hisz a harangok különös szerepet játszottak, játszanak az emberiség, a magyarság történetében. A déli harangszóval például mi ajándékoztuk meg a világot a nándorfehérvári győzelem révén. A harangozás sok ezer embernek kenyeret adott, hisz a pap és a kántor mellett a harangozó is a templomok alkalmazottja volt. Különleges és fontos szerepet töltött be a harang a települések életében is: időt jelzett a déli harangszó, árvíz és tűz esetén riasztott a félrevert harang, haldoklót búcsúztatott a lélekharang, istentiszteletre, misére hívott az ünnepi harangszó.

Tragikus éveket éltek meg Kárpátalja harangjai is, már amelyik túlélte az első világháború beolvasztási kampányát, majd a vallás és templomok elleni negyvenéves pusztító harcot. Érdekes munka lenne feltérképezni és számba venni Kárpátalja harangjait, mert nagyon érdekes történetük van még a kis harangoknak is. Például az ötszáz évvel ezelőtt épült királyházai várkápolnát a szovjet felszabadítók lerombolták, de harangját egy helyi gazda eldugta istállójának jászla alá. Persze sokan tudták, hol van a harang, de mindenki hallgatott. Közben múlt az idő, a Királyháza melletti apró település, inkább tanya, mint falu, engedélyt kapott, és megépített egy ortodox templomot. Az ötven házas település lakói hosszan ostromolták a királyházai gazdát, aki úgy érezte, hogy emberi számítás szerint a királyházai várban kápolna már soha nem lesz. Úgy gondolta hát, Istennek tetsző dolgot cselekszik, ha odaadja ezeknek az embereknek a csodálatos hangú kis harangot, hadd hívja újra imára az embereket; ha nem is a katolikusokat, de hát egy Istent imádunk. Az Úr útjai azonban kiszámíthatatlanok. Változott a világ, a 90-es évek elején a ki­rály­há­zaiak felépítették újra a várkápolnát. A harangmentő gazda fia többedmagával elment visszakérni a harangot, úgy, hogy felajánlott érte cserébe egy másikat, egy újat, ne maradjon a település harang nélkül. Ám senki nem akart emlékezni a harangajándékozásra, a pópa szóba sem állt velük. Hazakullogott a delegáció, és a toronyba felkerült a közeli Gő­dényháza lélekharangja. Az ott a temetőben állott, de a gő­dény­házaiak észrevették, hogy megkísérelték ellopni, ezért biztonságba helyezték, és mivel itt volt az alkalom, hát odaajándékozták a királyházaiaknak.

Ma már Oroszországból, Ukrajnából hoznak új harangokat, de ezek repedtfazék hangja nem is hasonlít a régi mesterek harangjainak zengéséhez. A régi harangoknak ugyanis lelke van, amit a mesterek leheltek bele.

Tithli