Kun Árpád: Krizantém

A krizantém erős virág, nincs is illata, csak növényszaga. Ez a szag már nem repül, ott marad a levelek között. Még szaga sincs a krizantémnak, csak nagyon sok szirma van. Anyám legombozta, sűrű bokrairól a fal tövében lecsippentette a bimbókat, hogy nagyobbra nőjenek a megmaradtak. A megmaradt bimbók november elsejére fehér pomponok. Jönnek arra a sárga fal mellett a halottak, megérkeznek az őszi hideggel. Ők is le vannak hűlve, de jókedvűek. Fojtottan nevetgélnek, amíg közelednek az eresz alatt. Hosszú sorban jönnek, legutoljára Kuszi, akit a nyár elején temettünk. Kettőt roppantott rajta a méhész rosszfogú kutyája. Másnap hajnalban még a lefetyelésére ébredtem, és délelőtt már gödröt ástam. Pár hét múlva egy nyári zivatar előtt dögszag terjengett a meggyfa alatt. A légnyomás kisajtolta a bűzt a földből. Emlékeztetett bennünket, hogy akit siratunk, nagyban rohad. Anyám jött a hírrel, miután meglátogatta szépen hajtó krizantémjait. Kuszi elrohadt, mégis, amikor odaszóltam neki, hogy: „Kuszi, hozzám!” és füttyentettem, megmozdultak a rögök. A halott Kuszi összeszedte minden erejét, hogy engedelmeskedjen, de nem sikerült neki. És most itt zárja a sort a halottak mögött. Még nincs gazdája, csak hozzácsapódott a társasághoz. Lógatja nyelvét, követi a súlytalan lépteket.

November-illata van a krizantémnak, de csak ők tudnak róla. Körbeállják a pomponos bokrokat, és isszák a nehéz szagot. Kuszi közben kiszúr magának egy párás, nehezen gomolygó lelket és pitizni kezd. Leng a veteményeskert végében szag és lélek. Anyám legombozta még októberben a krizantémokat.

Emlékezés meg halványka látomás lengi körül ezt a költeményt. A sok-sok apró, mindennapi részletet át- meg áthatja valami olyan érzés, amely szorosan a novemberhez kapcsolódik, egészen pontosan: november elsejéhez. Most is hallom, ahogy figyelmeztetnek, halottak napja másodikán van, és én mégis elsejét érzem annak. Vagyis, ezt már akkor kezdem érezni, amikor gondolatban egyre gyakrabban foglalkozom a krizantémokkal, a gyertyákkal. Hogy hány szálat ebből, hányat abból – sajnos egyre több kell... Idén is fogyatkozott a család... Hogy inkább ki kell menni harmincadikán, mert harmincegyedikén nem fogunk érkezni, elsején meg akkor a legtávolabbiakhoz, és másodikán majd a többiekért is tegyünk. Antalért feltétlenül, meg a bajtársért, akik a Don mellett maradtak, de akkor már a negyvennyolcas honvédek is...

Mindenkire emlékezni kell.

Nem látványos hűség ez, több annál, része az embervoltunknak. Ebben nincs helye az érdeknek, barátságkufárkodásnak, érzelemporciózásnak. Nem véletlenül van a Krizantém című költeményben a szegény kis Kuszi, aki maga az eleven hűség, aki még halottaiból is ugrani kész, ha szólítja a szeretett hang... A hűség túléli a testet, és összetartozik –: krizantém a novemberrel...

Penckófer János