Az egyetlen jó az északi fény volt

23 éves nő a lágerben

Nagy Margit nagyberegi születésű nyugdíjas ápolónő 23 éves volt, amikor Kárpátaljára bevonultak az orosz csapatok. Eleinte még remélte, hogy csak átmeneti időről van szó, de csalódnia kellett. A fiatal lány és környezete számára a bizonytalanság és a félelem érzése volt a legrosszabb. Nem tudták, mire számítsanak.

1945 tavaszán Nagy Margitnak az a gondolata támadt, hogy leírja rossz tapasztalatait, így a fogságból hazatérő sógorának pontosan be tud majd számolni a történtekről. Erről az írásról a szülein és barátain kívül senki nem tudott. Néhány nappal később azonban a hatóság emberei házkutatást tartottak náluk, megtalálták és elvitték a füzetet. Rövid idő múlva 9 fegyveres jött érte. Menekülni próbált, a kerten keresztül a szomszédokhoz futott, de míg azon tanakodtak, hová rejtsék, a hatóság emberei rátaláltak.

Az éjszakát a községháza egyik termében töltötte két zaboszsák és egy őr társaságában. Másnap reggel beszállították a beregszászi börtönbe, ahol ő volt az első politikai fogoly. Eleinte csak a bolhák voltak a társai, aztán kezdett benépesülni a cella. Nappal munkára vitték őket – irodákat takarítottak, a mezőn kapáltak, a mosókonyhán dolgoztak.

A különböző cellák lakóinak nem volt szabad tudniuk egymásról. Ha valakit kihallgatásra vittek, és ők épp a folyosót takarították, a fal felé kellett fordulniuk, míg tovább nem mentek. Margit egy alkalommal megtudta, hogy a szomszéd cellában egy nagyszőlősi fiú ül, aki nem kaphat csomagot. A lány seprűnyélen próbált átadni neki egy kisebb csomagot, az őr azonban észrevette. 3 nap magánzárkát kapott, kenyéren és vízen tartották, de mint mondta, nagyon örült a csendnek.

Összesen 29 alkalommal hallgatták ki, néhányszor Ungváron is. Szerették volna rábizonyítani, hogy Magyarországról biztatták írásra, kémkedéssel vádolták, s az újságban is így írtak ügyéről. Arra is rá szerették volna venni, hogy terhelő tanúvallomást tegyen egyik falubelijére, akit egyébként rendes, jó embernek ismert. Miután erre nem volt hajlandó, megpofozták, majd döntés elé állították: vallomás vagy Szibéria. Ő úgy döntött, hogy inkább tiszta szívvel megy Szibériába, mint hazugsággal haza. Megszületett az ítélet: 3 év, valahol északon.

A lembergi elosztóból marhaszállító vagonban vitték tovább. Rabtársaival egyetemben nem tudták, mi a végcél, sokáig csak a mocsaras vidéket látták, itt-ott néhány nyárfával. Egy barakkcsoportnál aztán megállt a vonat, szétosztották az „utasokat”, így került végül Pecsorára. Egy barakkban kapott szállást 60-80 társával együtt, ahol a berendezés az emeletes priccseken kívül mindössze egy vashordóból készült kályhából állt. „Könnyű, női” munkát végeztettek velük: fagyos földet kubikoltak, vasutat építettek, fát vágtak 40 fokos hidegben, nyáron szénát kaszáltak, kazlaztak. Rabtársai sokszor csodájára jártak a kazlainak, mivel ő az édesapjától látott módon dolgozott, alapos munkát végzett.

Mint mondja, a lágerben töltött idő alatt egyetlen dolog jelentett kellemes élményt: az északi fény. Amikor a rabok első alkalommal figyeltek fel a jelenségre, azt hitték, reggel van, és siettek a konyhára az elosztóablakhoz. A koszt egyébként nem volt túlzottan változatos: gersli, szárított krumpli, krumplileves, cukor, 1 kg kenyér, néha olajos hal. A mennyiség a teljesítménytől függött.

Nehezen érkezett el a szabadulás ideje. Egy dombtetőn kubikoltak éppen, amikor felkiabáltak neki: „Magyarka, dobd el a talicskát, ne gürcölj tovább, amnesztiát kaptál, mégy haza.” Az ő fejében azonban egyre csak az járt, hogy ha nem lesz meg a norma, nem kapja meg a kenyeret, így tovább dolgozott. Kicsit később arra jött egy másik rabcsoport, s azok is ugyanezt kiabálták neki. Ekkor hagyta abba a munkát, s nyugat felé nézve azon kezdett gondolkodni, hogyan kerül haza. Másnap reggel a pecsorai elosztóban megkapta a szabadságlevelét, egy kevés élelmet, s feltették a vonatra. A hazaút sem volt felhőtlen. Volócnál egy tolvaj ellopta a csomagját, s amíg őt kergette, a vonat elindult. Az őrszobán hosszas magyarázkodás következett, aztán felültették a következő vonatra, így került végül haza.

A letartóztatás percétől a hazaérkezés öröméig soha nem esett kétségbe, bár sokszor lett volna rá oka. Vallásos ember lévén hitte, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van. Ez segítette át a nehézségeken, vallja, s számtalanszor megtapasztalta a Gondviselő oltalmát. Még a vallatások alatt és a 40 fokos hidegben is.

Lejegyezte: Olasz Tímea