Maha Péter a sztárolás jó és rossz oldalairól

Az ukrán televízió egyes csatornáján futó Telefortuna show műsorvezetője, Maha Péter (barátainak Petya) idén ünnepelte 30. születésnapját. A tiszasalamoni születésű tévésztár egyben az ukrán esztrádzene elismert dalszövegírója is. Dalait többek között Lilia Szandulesza, Irina Szkazina, Taiszia Povalij, Ivo Bobul, Ivan Popovics énekli nagy sikerrel. Arra voltunk kíváncsiak, hogyan lesz egy kárpátaljai vidéki fiatalemberből országos sztár.

– Ha jól tudom, ön színészként indult a pályán...

– Igen, a Kijevi Színművészeti Főiskola elvégzése után a csernivci megyei színházhoz kerültem, ahol hat év alatt 14 főszerepet játszottam. Nem volt könnyű dolgom, szoktam viccelődni időnként, mert két színdarabban haltam meg és 12-szer nősültem. A tréfát félretéve, színtársulatunk igencsak szűkös időket élt akkoriban: nem kaptunk fizetést, falvakban léptünk fel, amiért pénz helyett lisztet, krumplit, cukrot, húst kaptunk. A helyzet megalázó volt, főként a rangos kitüntetésekkel, címekkel bíró színészek számára. Mindannyian többre vágytunk, így ki-ki igyekezett a színpadon túl is érvényesülni. Nekem elsőként az országos ifjúsági vetélkedőben résztvevő Tandem csapatnak írt forgatókönyveim jöttek be, amivel második helyezést értünk el az 1996-os ukrajnai országos versenyen. Ezt követően jött egy érdekes felkérés Kijevből: megszerveztem egy portugáliai fesztiválra készülő egyetemista csapat fellépését. Mintegy tízen-húszan dolgoztunk a feladaton, miközben legalább ennyi minisztergyerek a lábát lógatta mellettünk, de nem bántam meg, mivel egész Európát beutaztuk...

Hogyan lett a vidéki színészből országos médiasztár?

– A történet ugyancsak Csernivciban indult, amikor Pavlo Zibrov énekes elolvasva a dalszövegeimet, s látott bennük némi fantáziát. Kijevbe hívott, ahol hét hónapig éltem kis senkiként egy üres lakásban, várva a jószerencsét. Zibrov segítségével minden valamirevaló fogadáson, rendezvényen részt vettem, és ismerkedtem, ismerkedtem, ismerkedtem... Később megrendeztem első nagyszabású Zibrov-koncertemet, majd jött a Szlavjanszkij Bazár és még néhány koncert. Lassan dalszövegeim is ismertté váltak, bár néhány sztár kezdetben rossz néven vette, hogy pénzt kérek értük... Négy éve kértek fel az induló Telefortuna show forgatókönyvének megírására, illetve a műsor rendezésére. Már hetek óta folytak a próbafelvételek, de a műsorvezető-jelölteknek sehogyan sem jött ki a lépés. Végül addig jártattam a szám, míg a producer azt mondta, mutassam meg, szerintem hogy kell csinálni. Kamera elé álltam, és másnap már enyém volt műsor.

– Melyek a kedvenc Telefortuna-történetei?

– A kezdet kezdetén nagy izgalommal vártuk az első szerencsés „három tévés” sorsjegy tulajdonosát. A stáb irodájában ajándékcsomag, benne itóka, édesség várta Fortuna első kegyeltjét, de napokig senki sem jelentkezett. Már teljesen kétségbe voltunk esve, amikor mérgemben vettem egy sorsjegyet, ami – csodák csodája – három tévét rejtett... Mindnyájunknak nagy élményt jelentett később az első Jackpot gazdára találása, ami hatszázezer hrivnyát jelentett (akkori árfolyamon 114 ezer dollárt). Otthon számtalanszor elpróbáltam, hogyan fogok reagálni az adott pillanatban, kiabálni, örülni, de mikor végre előkerült a tábla, néhány másodpercre magam is szinte lebénultam, csak álltam, mint egy oszlop, és nem tudtam megszólalni. Egy másik alkalommal egy mozgássérült hölgy szállt játékba, akinek annyi ereje sem volt, hogy önállóan elindítsa a játékgépezetet. A stáb és a közönség egy emberként izgult azért, hogy minél nagyobb összeg lehessen az övé. Más alkalommal szerencsés játékosunk annyira örült a nyereményének, hogy három napig mulatott a fővárosban, aminek következtében a rendőrség többször is előállította rendbontásért.

– Milyen a kijevi show-biznisz belülről? Olyan kíméletlen, mint amilyennek általában emlegetik?

– Nem feltétlenül. Aki dolgozik, az nem ér rá intrikálni, illetve nincs is rá szüksége, hogy nyilatkozataiban rossz színben tüntesse fel a konkurenciát. Emellett hasznos tudni, mikor és hol nem kell kifejteni negatív véleményedet, mondjuk egy gyengébben sikerült koncertről vagy produkcióról, mert ezzel könnyen elvághatod magad. Játékszabályok tehát itt is vannak – legfeljebb több, mint egy átlagos közegben –, és ezeket a saját érdekedben jó betartani. A sztárokkal kapcsolatban egyébként az a tapasztalatom, hogy a legsikeresebbek egyszerű, közvetlen emberek, akik a mindennapi életben nem igénylik a folytonos „sztárolást”. Főként, ha tehetségükhöz bizonyos intelligencia is társul.

– Milyen egy tévésztár élete Kijevben?

– Vannak szép és kevésbé szép oldalai. Amikor egy koncertet követően megrohannak a rajongók, hogy autogramot kérjenek, és kis híján halálra taposnak, az nem éppen kellemes. A hasonló helyzetek elkerülése érdekében nem utazom például metrón, és igyekszem kerülni a feltűnést. Amikor viszont lemeszelnek a közlekedésbiztonságiak (ami elég gyakran megtörténik), jól jön, hogy elég egy névjegykártyára írt autogram, és máris hajthatok tovább...

– Nem bánta meg, hogy feladta a színészetet?

– A színház egy minőségében más műfaj, más értékrend, és természetesen sajnálom, hogy nem művelhetem. Mikor fellépek a színpadra, egy pillanatra mindig összeszorul a szívem, ám úgy érzem, a mai ukrán társadalomban az igazán profi színházaknak még nincs életterük, és talán a közönség sem elég érett.

Popovics Zsuzsanna