Utazás az Egyenlítő körül

Afrika – Afganisztán – Afrika

A hatvanas-hetvenes években a szegény országok „felkarolásában” a Szovjetunió játszotta a főszerepet (elsősorban politikai megfontolásokból), s fiatal szakemberek százait – köztük orvosokat – küldte Afrika országaiba. Kalandjaikról számos könyv és film született, hiszen a titokzatos kontinens megszámlálhatatlan mennyiségben produkálta a rendkívülibbnél rend­kívülibb helyzeteket.

Az aknaszlatinai Ter­novsz­­kij házaspár három ilyen kéldetést is vállalt, ami még akkoriban is egyedülálló teljesítménynek számított. Első „kirándulásuk” Elefántcsontpartra vezetett, ahol a családfő a guineai főváros, Kanakri követségi körházának főorvosaként és a Vöröskereszt missziós medikusainak vezetőjeként dolgozott.

– Feleségemmel és két kicsi lányunkkal közösen vágtunk neki az első útnak, amiről szinte minden ismerősünk igye­kezett lebeszélni bennünket – emlékszik vissza Ter­novszkij László. – Az esős évszak kellős közepén érkeztünk a fővárosba, ahol nagy meglepetésünkre emberek százai álltak a zuhogó esőben, hogy üdvözölhessenek bennünket. A követségi városrészben éltünk, ami viszonylag kényelmesnek volt mondható. A külvárosi missziós központokban ugyanakkor helyenként sem áram, sem légkondicionálás nem volt. Az ott dolgozók a kígyómarásoktól szenvedtek a legtöbbet, olyannyira, hogy egyetlen lépést sem tehettek megfelelő ellenszérum nélkül. A hatalmas boák lesből támadtak, legfeljebb arra maradt idő, hogy az ember a ruhán keresztül a véráramba fecskendezzen egy adag szérumot.

– Milyennek látták a bennszülöttek életét?

– Idegennek, itt-ott gyomorkavarónak. Az élet lényegében a települések piacterein zajlott: az emberek ott dolgoztak, főztek, ettek, házasodtak, szültek. Az 50 fokos hőségben egymás mellett árulták a húst, a gyümölcsöt és minden egyéb romlandó élelmiszert, ami részben hatalmas bűzzel, részben komoly fertőzésveszéllyel járt. A szemét hegyekben állt az utcán, az egyik ilyen „lerakat” közvetlenül a kórház előtt tornyosult. Egy alkalommal aztán műtőasztalra került a város kormányzója, aki, tartva a következményektől, szeretett volna a kedvemben járni. Egyetlen kívánságom a szeméttelep felszámolása volt, ami, láss csodát, néhány nap múltán teljesült is. Néhány hónapig aztán fegyveres őrök vigyázták a terepet, nehogy ismét szemétlerakó hellyé váljon a környék.

– Milyen volt a kórház felszereltsége, ellátottsága?

– Minden szükséges eszköz és gyógyszer rendelkezésünkre állt, esetenként jobb volt az ellátás, mint az „anyaországban”. A helyieket leginkább a trópusi betegségek gyötörték: a sárgaláz, a malária, az álomkór. A kolerajárvány idején egész utcák haltak ki, mert nem volt elég védőoltás. Szinte csak azok a fehérek maradtak életben, akik idejében megkapták a vakcinát. A kórház épületét egyébként egy helyi milliomostól béreltük, akinek félévente kellett kifizetnem a bérleti díjat. Egy alkalommal magamra haragítottam egyik kedves feleségét (volt belőlük vagy egy tucat), amiért büntetésből arra kötelezett, hogy címletenként számoljam át a néhány millió franknyi bérleti díjat. Néhány zsáknyi bankjeggyel érkeztem a rezidenciájára, s míg ő hűsítőt iszogatva ült a pálmalevelek alatt, én a tűző napon számoltam a koszos, ragacsos, bűzös pénzdarabokat. Három nap alatt a pénz mintegy felén voltam túl, amikor „kedves” vendéglátóm végül megszánt és lazán intett, hogy elég, a többit ömlesztve is elfogadja.

– Voltak-e életveszélyben az Afrikában töltött évek során?

– Igen. Nemsokkal hazautazásunk előtt katonai puccsot hajtottak végre, és a főváros egy titkos portugál hadjárat célpontjává vált. Csak hajszál híján úsztuk meg a mészárlást. Itthon aztán jöttek a vállon veregetések, majd egy újabb, jutalomnak tartott kiküldetés – az akkor még békés Afganisztánba.

– Egyikünk sem gondolta, hogy pár hónap múlva kezdetét veszi egy véres polgárháború – kapcsolódik a beszélgetésbe a nyugalmazott orvos felesége, Ternovszkij Elza. – Mire azonban a gépünk földet ért Kabulban, a királyt elűzték, és ezzel a békének is vége lett. Próbáltunk hazajönni, mondván, mi egy békés országba indultunk, de kötött bennünket a hároméves szerződés.

– Az egyszerű afgán nép, tapasztalataim szerint, testvérének tekintette az orosz népet, egészen addig, míg a Szovjetunió be nem avatkozott a háborúba – mondja Ternovszkij László. – Emlékszem, egyszer leállt az autónk valahol a hatalmas sivatag közepén, és azt hittem, itt a vég. Ekkor azonban – ma sem tudom honnan – megjelent néhány ember, enni-inni adtak csapatunknak és némi üzemanyagot, amivel továbbmehettünk. Nem sokkal később, ugyanezen az úton, már aknavetők kereszttüzében lavírozott a vöröskeresztes autónk... Afganisztán után Angola következett, amelynek népe nem a háborútól, hanem a hatalmas szegénységtől szenvedett. Nagyon sajnáltuk a helyi orvoskollégákat, akik szinte nyomorogtak, mivel munkájukért alig kaptak fizetést. Az egyik családnak rendszeresen vittünk ki a követségről élelmiszereket: sajnáltuk az éhező gyerekeiket. De ez csak csepp volt a tengerben...

A világlátott házaspár kifogyhatatlan a történetekből. Egy magamfajta „mezei” utazónak az élményeken túl a család tárgyi emlékei is irigylésre méltóak: a gyönyörű ébenfa, mahagóni és elefántcsont szobrok, az Egyenlítő átszeléséről tanúskodó oklevelek, a praktikus sivatagi kalap stb. De ide sorolható értékes fénykép- és diafilm-gyűjteményük is – távoli egzotikus országok megismételhetetlen kordokumentumai.

Popovics Zsuzsanna