Tömegsírra épült utca Aknaszlatinán

Mindenkitől elfeledve nyugszanak

A második világháború idején a régió egyik legnagyobb orosz hadifogoly-gyűjtőtábora Máramarosszigeten működött. Pár hónap alatt az „elosztóállomásról” több százezer német, illetve magyar katonát deportáltak hadifogolyként a hatalmas Szovjetunió belsejébe, ahonnan nagyon sokak számára nem volt visszaút. Kevesen tudják, hogy a gigászi méretű fogolytábor egy kisebb betegelkülönítő részlege Aknasz­latinán működött. A „kórház” embertelen körülményeiről, a végsőkig legyengült katonákról a még élő szlatinai szemtanúk mesélhetnek igazán...

– Azokat a betegeket hozták át Szigetről szekérrel, akiknek már jártányi erejük sem volt – emlékszik vissza Hogya Dezső. – Jómagam alig tizenéves gyerek voltam. Gyakran játszottunk az elhurcolt zsidó családok üresen maradt házaiban, ahonnan jól láttuk, mi történik a szemközti oldalon. A foglyokat az egykori csendőrlaktanyába szállásolták be, ahol nemhogy egészségügyi ellátásban nem részesültek, de élelmet se nagyon kaptak. Főként a lakosság vitt nekik enni, ki ezt, ki azt, amit aztán az őrök egy edénybe öntöttek, majd áztatott szappant kevertek bele, úgymond „fertőtlenítés” céljából. Az emberek mégis megették az ételt, de a sok lúgtól olyan erős hasmenést kaptak, hogy rövid időn belül el is pusztultak. Egy alkalommal a falu határában lepkéztünk, amikor egy orosz katona gépfegyvert fogott ránk, és csak kevés híja volt, hogy közénk nem lőtt. Előbb nem értettük, mi rosszat tettünk, majd kiderült, hogy épp a tábor „temetőjébe”, keveredtünk, ahol nagy árkokba hantolták az elkülönítő halottait. Később már napközben is láthattuk a „ládás szekeret”, amiben az élettelen testeket hordták „temetni”. A rögös úton egyszer le is billent a láda, amiből a felismerhetetlenségig lefogyott és eltorzult meztelen emberi testek buktak a földre. Rettenetes látvány volt...

A magyar ajkú foglyokkal a kerítésen át időnként beszédbe elegyedtek a helyiek, de sokkal többet nem tehettek értük. Van, aki néhány gyulai katonára emlékszik, akik szerencsés módon felgyógyultak és a határsáv kiépítését követően továbbmehettek. Egy másik történet szerint az egyik szekéren valaki katona bátyjára ismert, aki viszont a nagy láztól azt sem tudta, hol van.

– Mi közvetlenül a csendőrlaktanya mellett laktunk és mindent láttunk, ami ott történik – meséli Francz Mária, aki egész fiatalon volt tanúja az eseményeknek. – Az ápolók, orvosok gyakran bejártak hozzánk vízért, edényért, ennivalóért, sőt időnként a foglyok hozzátartozói is bekéredzkedtek egy-egy éjszakára, hogy a nyitott ablakon át pár szót váltsanak a foglyokkal. Édesanyámék soha nem beszéltek róla, de később megtudtuk, hogy ők maguk is értesítettek néhány családot a kerítésen átdobott papírdarabkákra írt címek alapján... Ma is magam előtt látom azt a szép szőke fiatalasszonyt, aki férjétől búcsúzott: könnyei patakokban folytak az arcán, de egy hangot sem ejtett ki a száján – csendben kellett maradni az őrök miatt. Anyámék ténykedése persze hamar kiderült, és nemsokára át is költöztettek bennünket egy másik házba, másik utcába, hogy senki se legyen a közelben... Egy másik megrázó élményem is fűződik azokhoz az időkhöz. Akkoriban még tapasztott föld volt a ház alja, amit időnként meg kellett újítani. El is mentünk a szomszédasszonnyal agyagos földet szedni a falu határába. Ahogy kapáltuk a talajt, egyszer csak egy emberi koponya fordult ki belőle, bőröstül, hajastul, amitől úgy megijedtünk, hogy soha többé még csak nem is jártunk arra...

A tömegsírokat rejtő dombocskát mára teljes egészében beépítették, egész házsor húzódik a porladó csontok fölött. Az itt élő idős emberek borzongva mutatják mettől meddig húzódott az ároktemető, a fiatalabbak pedig az építkezések során előkerült csontok látványáról mesélnek. Az utca elején egy kőkereszt emlékeztet a hajdan történtekre és azokra, akik itt találtak végső nyughelyre, névtelenül, mindenkitől elfeledve.

Popovics Zsuzsanna