Horgászat és söröskorsók

Szabadidőm ha volna…

Kulin Zoltánt, az Ungvári RTV Magyar Adások Főszerkesztőségének főszerkesztőjét két szenvedéllyel áldotta meg a sors. Egyrészt megszállott, bár saját bevallása szerint amatőr horgász, másrészt söröskrigliket gyűjt, pontosabban minden korsófélét, ami azzá tehető.

– Esetedben miként vált a horgászás hobbivá, majd szenvedéllyé?

– Az első horgászélményem, amikor elemista koromban édesapám levitt az Unghoz, ahol sima mogyorófavesszőkkel, meg ilyen-olyan horgokkal fűzfakeszegek tucatját szedtük ki a vízből. Kis méretük miatt, igaz, be se kerültek a konyhába (zömében a macskánk lakott jól vele), de maga az élmény meghatározó maradt a számomra. Beregszászi gyerek lévén, az akkor még kristályvizű Vérke partján is sokat pecáztam. A szomszéd Fegya bácsi valódi profi volt ezen a téren, akivel szombat hajnalonként pár óra alatt kifogtuk a reggelire valót, esetenként húsz-harminc kárászt.

Később persze lett saját felszerelésem, amiből mára kettő is van: egy a lakásom erkélyén, egy pedig anyósoméknál, Nagydobronyban. Szabadidő híján igazából több időt töltök a készségek alakításával, tökéletesítésével, mint a vízparton. Hagyományosan március nyolcadikán tartok szezonavató horgászatot, a telet követően ugyanis ez az első alkalom, mikor végre víz-, illetve szerencsés esetben hal-közelbe kerülök. De sohasem a „hozam” a lényeg – bár az is gyönyörű, mikor végre halat fogok –, hanem maga a vízpart, a csend, ahogy ott ülök, és csak bámulom az úszókát. Amatőr szinten tartom magam megszállott pecásnak, és nem is annyira a magam halaira vagyok büszke, mint azon gyerekek horgászsikereire (köztük a 12 és 13 éves lányoméira), akiknek én adtam először pecabotot a kezébe és állítottam össze első felszerelésüket. A legnagyobb fogás? Egy 2,5 kilós kárász, amit a dobronyi téglagyári tavon sikerült begyűjtenem.

– Egy másik kedvtelésként söröskorsókat gyűjtesz. Ennek mi a története?

– Az első korsót Dunántúlon, Veszprémben vettem, amolyan vásárfiaként. Később volt alkalmam Korondon járni, ahol nem éppen söröskriglik kerülnek ki a fazekasműhelyekből, hanem hagyományos tejes-, illetve tejfölöskorsók. Ennek ellenére vettem egyet, majd tudattam a készítőjével, hogy én bizony sört fogok inni belőle. Később a televíziós kollégák is megleptek néhány kriglivel, mind a helyiek, mind a magyarországiak. Legutóbbi születésnapomra a lányaimtól is söröskorsót kaptam, rajta felirat: „Aki szereti a sört, annak szebb az élet, ha a pocakod nő tőle, nem kell, hogy szégyelld.”

P. ZS.