„Apának kellett szólítanunk”

Háború, szenvedés, szeretet…

A második világháború alatt sok gyermek maradt apa nélkül. Bodnár Lajosné ennek egyenesen az ellenkezőjét élte meg: a szovjet csapatok bevonulásakor kapott még egy apukát.

– A magyar katonák egymás után kényszerültek szökésre1944 őszén. A koncházi erdőkből jöttek errefelé, a mezőn álló tengerigórék kévéit kupacokba rakták, abban rejtőzködtek szegények. A nép oda hordta nekik az élelmet, míg hideg nem lett. Öt-hat éves lehettem akkor, édesapám fogságba esett, majd megszökött. Úgy állított haza, mint egy koldus: szakadtan, szakállasan, kiéhezve. Egy darabig a Csehszlovákiában élő nagynénémnél húzta meg magát. Míg ő odavolt, egy székesfehérvári katona került hozzánk, édesanyám és testvéreim istápolgatták. Eleinte a padláson rejtegették, majd a kamarában, aztán később már elő is mert jönni. Édesanyám azt mondta nekünk, meg kell mentenünk ezt az embert, ezért mindanynyian apának kezdtük szólítani. Amikor aztán elvitték a férfiakat a háromnapos munkára, őt is behívták. Sosem láttuk többet.

– keszi –