Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszlandó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe

sistergő döngés ütemét

ingázza folyton, összevétve

önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,

vagy erkölcstelen rémületben,

mesterségem, mégis te vagy,

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,

mely képzelt ütemet rovátkol

az egy-időn – mégis a fényt

elválasztja az éjszakától.

Nemes Nagy Ágnes a költői mesterség tudósa és színes, erőteljes művelője. Ebben a versében költői eszközökkel ragadja meg ebbéli kettős létezését, és érzékletes, szenvedélyes tüzű vallomás kerekedik a megszólalásból. Igazi hitvallás a Mesterségemhez című költemény.

A vers ellentétei jól érzékeltetik azt a kimondhatatlanságot, ami a költőt és alkotását jellemezni tudja. Hogy egyszerre fényben és vaksötétben telnek a költő napjai – örök igazság. Csak az alkotó tudhatja, hogy bizony vaksötétben kell tapogatóznia a kényszerű és édesen fájó munka közben, csak az alkotó érti, hogyan képes a készülő mű hirtelen fénnyel világítani be az addig láthatatlant.

Tudós és költő egy személyben Nemes Nagy Ágnes, ezért különösen fontos, hogy kimondja: a költészet mérheti azt, amit más aligha lenne képes. S ebben a mérésben az erkölcsnek döntő szerepe van. „Erkölcs és rémület között, vagy erkölcstelen rémületben” gondolja el a költészet helyét. Teremtő mindenhatósága ezért nem lehet sohasem kisebb az olvasó szemében – hisz bizonyítja most is, csak figyeljünk jól a versre –: ő „a fényt elválasztja az éjszakától”.

Penckófer János