Petőfi Sándor: Rongyos vitézek

Föl tudnám én is öltöztetni

Szép rím- s mértékbe versemet,

Amint illő meglátogatni

A társasági termeket.

De eszméim nem henye ifjak,

Kik élnek, hogy mulassanak,

Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel

Látogatóba járjanak.

Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,

A rozsda-álom lepte meg;

De tart a harc... a kard s az ágyú

Helyett most eszmék küzdenek.

Ott állok én is a csatában

Katonáid közt, századom!

Csatázok verseimmel... egy-egy

Harcos legény minden dalom.

Rongyos legények, de vitézek,

Mind bátran harcol, bátran vág,

S a katonának bátorsága

Teszi diszét, nem a ruhák.

S nem kérdem én, hogy költeményim

Túlélnek-e majd engemet?

Ha el kell esniök talán e

Csatában: ám hadd essenek.

Még akkor is szent lesz a könyv, hol

Meghalt eszméim nyugszanak,

Mert hősök temetője az, kik

A szabadságért haltanak.

Április 11. – a magyar költészet napja. Ekkor született József Attila, és épp áprilisban (1847-ben) született meg Petőfi Sándor Rongyos vitézek című verse is.

Ebben a költeményben a szerző kinyilvánítja azt a véleményét, hogy versei eszméket hordoznak, mégpedig a szabadság eszméit. Ezért nevezi harcos legényeknek, katonáknak azokat. Ezeknek a vitézeknek pedig a bátorságuk jelenti a legszebb díszüket, s nem a „ruhák”, nem a külsőségek.

Petőfi úgy véli, hogy a költészet könnyűsége, önmagáért való célja helyett a verseknek igenis beleszólásuk van az élet, a közösségi lét legalapvetőbb dolgaiba. S hogy mennyire igaz ez az állítás, jól mutatja, hogy a Rongyos vitézek megszületése után alig egy évvel – 1848. március 15-én – kirobbant a szabadságharc. Ekkor a „Talpra, magyar...” kezdetű verse nemzeti egységbe fogta az egész magyarságot, s egyetlen akarattá formálta azt.

Természetesen ez nem jelent kizárólagosságot, ez nem jelenti azt, hogy csakis a harcos versek, a legnagyobb eszmék alkotják a költészetet. A létezés legsúlyosabb gondjaira választ kereső versek mellett az élet apróbb csodáira, sőt csacskaságaira, banalitásaira fogékony költők ugyancsak a költészet közös világát építik.

Minél több színt érzékelünk ebből a világból, annál gazdagabbak vagyunk.

Penckófer János