Orosz lágerfogság, cseh légió, huszti vörös zászlós felvonulás

Magyar sorsok

A nyolcvanadik életévében járó Dobzsenyecki Béla a Husztról elhurcolt több száz magyar férfi egyikeként élte meg az 1944-45-ös évek lágerborzalmait. Kitűnő emlékezőtehetsége révén ma már az utolsó szemtanúk egyikeként meséli, hogyan került lágerbe, majd lett orosz fogolyból cseh légiós, végül zászlóvivő egy háborús május 1-jei felvonuláson.

– November 19-én, Erzsébet-napkor gyűjtöttek össze bennünket, a város magyar férfiainak legalább 70%-át és hajtottak gyalog Munkácsra, majd Szolyvára. Onnan rövid időn belül Szkotarszkiba szállítottak minket, ahol a felrobbantott vasúti hidak újjáépítésén dolgoztunk. Erőgépek híján szinte minden munkát kézzel végeztünk. Mi leginkább a frissen kidöntött farönköket húztuk-vontattuk az erdőből a készülő hídhoz.

– Naponta egyszer kaptunk főtt ételt, legtöbbször benzineshordóban főtt krumplit. Néha egy-egy halat dobtak bele, de ezzel csak rontottak az „ételen”, elérték, hogy azt se tudjuk megenni, amit főztek. A közeli patakban tisztálkodtunk, persze csak az, aki nem félt, hogy tüdőgyulladást kap. Szerencsére nem volt kemény a tél, így csak az ér szélein fagyott be a víz...

– Valamikor újév után kísértek bennünket Novij Szamborba, ahol végre meleg vízben fürödhettünk – november óta először. A kárpátaljaiak egy része ekkor jelentkezett a cseh légióba. Gondoltuk, a frontról talán hamarabb szabadulunk, mint a lágerből. Rajonként indítottak bennünket gyalogosan Homonnára, ahová a kiszabott határidőre meg kellett volna érkeznünk. A mi csapatunkban én tudtam valamelyest szlovákul, így könnyebben tájékozódtunk és jutottunk élelemhez, szálláshoz. Mikor Kassára érkeztünk, egy sokat látott idősebb ember megsajnált bennünket és azt tanácsolta, ne menjünk tovább, hanem igyekezzünk haza, ahogy lehet, hisz szenvedtünk már eleget.

– Látva jó szándékát, rövid tanácskozás után magunk is a szökés mellett döntöttünk. Napokig meneteltünk étlen-szomjan a vasúti sínek mentén, és valamikor márciusban keveredtünk haza. Papírok híján azonban itthon sem lehetett nyugtom, mivel az oroszok válogatás nélkül vitték a fiatalokat a frontra. Mindegy volt: magyar, ruszin, cigány vagy tót, összefogdosták őket és mehettek golyófogónak.

– Engem pár hét múlva a bútorgyárba vettek fel dolgozni, de még akkor is csak bujkálva mertem munkába járni, messze elkerülve a főutcát. A gyárban szinte alig volt munkáskéz, fiatalember meg csak én magam. Így aztán, mikor május elsejét kellett méltatni, egyetlen „jólöltözött” fiatalként a felvonulók elé állítottak, és kezembe nyomták a vörös zászlót. Némán vonultunk végig Huszt utcáin, csak „jelképesen”, hisz még tartott a háború. Május kilencedikén már a győzelem örömére tereltek bennünket a főtérre, ahol a városi vezetőség és a katonai parancsnok tartott ünnepi beszédet. Ettől kezdve már a „felszabadítók” parancsoltak, nagy volt az orosz nyomás. Mi, magyarok meg legfeljebb magunk között mertünk anyanyelvünkön beszélni... évekig ellenségként kezeltek bennünket szülővárosunkban, apáink földjén.

Popovics Zsuzsanna