Áprily Lajos: A zarándok

Kőrösi Csoma Sándor emlékének

1

Én láttam őt a városvég felett

indulni könnyű bottal, egymagában.

Ott ültem fenn az erdőszéli domb

galagonyavirágos oldalában.

A templomcsillag búcsúztatta még,

aztán a fényben nőtt a tér naponta.

Tekintetem büszkén utána nyúlt,

amerre őt a fajta vágya vonta.

Néztem, komor hegyeknek hogy feszül,

s hervadt pusztákról hogy lép át a hóba.

Nyugati ködben messze elmaradt

a nagy lázakba zsibbadt Európa.

S még mindig ment és óriásra nőtt:

égő zarándok, vakmerő apostol.

Míg elnyelte a magasság s a csend:

Himalája, a roppant kőkolostor.

2

Én láttam őt, amikor útra ment,

s láttam a dardzsilingi szalmaágyon.

Nagy, látomásos szemmel hogy futott

hazafelé az irtó pusztaságon.

Zengő szelekben, vad vizek felett

lihegve lábalt mindig új oromra.

Számum ragadta: forró szomjúság,

míg rálelt városára. Városomra.

Tűzzel kivert száján a régi szó,

a visszahívó föld zenéje égett.

Ó, idegenül hallgatók hogyan

érthették volna ezt a lázbeszédet?

Késő dicsőség szent révületét,

s a mámortalan, tompa szót: Hiába...

Az óriást, aki lobogva hullt

a felséges magyar tragédiába.

Áprily Lajos versét Kőrösi Csoma Sándor emlékének ajánlja, és ezzel több alapvető gondolatra hívja fel a figyelmet. Mindenekelőtt arra, hogy valamennyiünknek tudni kell, honnan jöttünk, kik vagyunk és mit szeretnénk kezdeni az életünkkel. Önazonosságunk kialakításában az őseinkről szerzett tudás igen fontos szerepet játszik, akárcsak az a nyelv és kultúra, amelyen keresztül föltárul számunkra a világ.

Egyikünk sem marad közömbös, ha elképzeljük, hogyan állhatott Csoma András székely katonaember és fia, Sándor a nagyenyedi kollégium igazgatója előtt. Ekkor teljesült a fiú álma, hogy a kőrösi iskola után tovább tanulhasson, s ekkor kezdődött el az a felemelkedés, amely a kis Kőrösi Csoma Sándort a magyarság legnagyobb, halhatatlan alakjai közé juttatta.

Itt fogant meg benne az az elhatározás, hogy felkutatja a magyarok őshazáját, rokonságát. Páratlan tett az övé, mindannyiunk számára felemelő példa és tanulság: érdemes nagy célokat tűznünk magunk elé, olyanokat, amelyek az egész közösség javát szolgálják.

Penckófer János