Isten ugyanazon a napon szólította magához mindkettőjüket
51 évig hittek a találkozásban
Hidi Erzsébet három évet várt férjére, míg összeházasodhattak. Hét évet éltek együtt, majd ismét 51 évet várt rá töretlen hittel, hogy végül csak haláluk után találkozhassanak újra.
Erzsébet 1913-ban született Nagydobronyban, jómódú földműves családban. Hidi Miklóst tizenkilenc évesen ismerte meg, de három évet kellett várniuk, mert addig nem házasodhattak össze, míg Miklós meg nem szerezte csendőr-törzsőrmesteri rangját. Három gyermekük született: Erzsébet 1939-ben, Klára és Margit pedig 1941-ben. A kis család azonban nem sokáig élhetett békességben. Az orosz csapatok bevonulása után Miklósnak menekülnie kellett, bár semmi más vétke nem volt, mint hogy szolgálta az államot, amelyben élt. Nyomozás indult ellene, az egész falut felforgatták. A padláson rejtőzött el, s bár hat piros szalagos dobronyi ment fel keresni, egyik sem vette észre. Aztán vasvillát adtak a felesége kezébe, hogy szurkálja körbe a kazlat. A férfinak később sikerült Magyarországra szöknie, de hamarosan angol, testvére pedig amerikai fogságba esett. Ekkor látták egymást utoljára.
Erzsébet magára maradt az ötéves Erzsikével, a hároméves ikerpárral és a négy öreg szülővel. Állandó feszültségben éltek, kihallgatás kihallgatást követett. Egy alkalommal a községháza pincéjébe is bezárták, a gyerekeket ezalatt puskával őrizték. Minden munkát elvállalt, hogy fenntartsa a családot, de előbb-utóbb mindenhonnan mennie kellett, mert „egy fasiszta felesége” volt. Dolgozott a kolhozban, volt gondozó a csirkefarmon, s az épp akkor alakuló nagydobronyi középiskolában szakácsnő. A beteg gyermekeknek külön főzött, éjszakánként sütötte a kenyeret, mégis kidobták, mondván, rossz hatással van a tanulókra. Később már férfimunkát is vállalt, csak hogy eltarthassa a családot.
A gyerekeknek is állandóan bizonyítaniuk kellett, de a legodaadóbb tanulás mellett sem kaphattak kitűnő jegyet. A nyomás évekkel később sem enyhült. Margit lánya kitüntetett munkás volt, ám amikor megtudták, ki az édesapja, levették a fényképét az élmunkások táblájáról.
Az édesanya nehéz sorsa ellenére kitaníttatta mindhárom lányát, noha akkor még nagyon kevesen tartották ezt fontosnak. Margit a kereskedelemben helyezkedett el, Klára tanítónő lett, Erzsébet a maga szorgalmával tanulta ki a szakmát, így lett takarítónőből patikussegéd. Mindezt úgy, hogy anyjuk semmiféle támogatást nem kapott. Nem is kért soha mástól segítséget. Maga varrta a lányok ruháit, igyekezett városiasan öltöztetni őket, hogy mindenki meg legyen velük elégedve. Soha nem panaszkodott az egyedüllét és a küzdelmes élet miatt, de mintha mindig könnyes lett volna a szeme...
44 év telt el édesapa és férj nélkül, ennek ellenére a családfő mindig köztük volt. Este lefekvéskor róla szóltak a mesék, a gyerekek imáikba foglalták nevét, édesanyjuk mindent hozzá hasonlított. Erzsébet állandóan hazavárta férjét, annak ellenére is, hogy tudta, nem jöhet.
1955-ben levelet kaptak egyik magyarországi ismerősüktől, mely végre hírt hozott felőle. Végre megtudták, Miklós él, Ausztráliában van. Később megindult a levelezés is, bár a szigorú cenzúra miatt a levelekben legfeljebb a családdal kapcsolatos hírekről, egészségi állapotukról lehetett szó.
Miklós számtalanszor próbálkozott a családegyesítéssel, de nem engedték meg, hogy hozzátartozói elhagyják a Szovjetuniót. Egy pesti útja alkalmával szívpanaszai miatt kórházba került, s akkor eldöntötte, hogy mindenképpen látnia kell szeretteit. Klárának, mivel csak neki volt útlevele, sikerült a legnagyobb titokban kiutaznia édesapjához. A beszélgetések során tudta meg, hogy apja több mint egy hónapig volt karanténban, de aztán véget ért az üldöztetés. Nem kérdezték, honnan jött, ki volt korábban, de nem volt könnyű dolga. 10 nyelven beszélt, ügyes kezű asztalos volt, mégis újra el kellett végeznie azokat az iskolákat, melyeket otthon már kijárt. Idővel saját üzemet nyitott, s házat épített szeretteinek, abban a hitben, hogy egyszer majd maga mellett tudhatja őket. Kérelmét azonban minden alkalommal elutasították.
1988-ban végre megengedték, hogy családja meglátogassa. Költséges volt az út Ausztráliába, csak egyikük kelhetett útra. Ezúttal Margit lett a kiválasztott, így találkozott 44 év után először az édesapjával. Ezután évekig újra csak a posta kötötte őket össze. A sokat próbált édesanya megbetegedett, majd 1994. december 12-én visszaadta lelkét Teremtőjének. A lányok táviratoztak édesapjuknak, hogy tudassák vele a tragikus hírt, ám legnagyobb megdöbbenésükre jött a válasz: édesapjuk is meghalt. 51 év elszakítottság után Isten ugyanazon a napon szólította magához mindkettőjüket. Mint később Hidi Miklós egyik ausztráliai barátja levelében beszámolt a családnak, Miklós az utolsó napon könnyes szemmel a következőket mondta neki: „Szegény feleségem is épp most szenvedi az utolsót! Úgy látszik, egyszerre megyünk el! De fent találkozni fogunk egymással!”
– jázmin –
