Hogyan boldogulunk Beregszászban, ha csak magyarul beszélünk?

Idén tavasszal a KMTF LIMES Társadalomkutató Intézetének megbízottai egy kis sétára vállalkoztak. Na nem a nagyváradi kanonok-soron sétáltak, mint annak idején Ady, hanem Beregszász hivatalait, üzleteit, kocsmáit és szolgáltató egységeit járták be. Tették ezt abból a célból, hogy felmérjék: hogyan boldogul Beregszászban, aki csak magyarul beszél.

Képzeljük el, hogy először járunk Beregszászban. A város határában ukrán és magyar nyelven is fel van tüntetve a település neve, és a legtöbb utca, tér megnevezése is két nyelven olvasható. Szívet melengető látvány, hogy a járási kultúrházon, a közigazgatási hivatal és a városháza épületén az ukrán mellett ott lobog a magyar zászló is.

A séta során munkatársaink tizenöt hivatalt kerestek fel, és megállapították, hogy a hivatalnokok többsége tud, vagy legalábbis megpróbál magyarul beszélni. Olyan is gyakran előfordul, hogy bár nem beszél a hivatalnok magyarul, érti a magyarul előadott kérdést, és a választ orosz, jóval ritkábban ukrán nyelven mondja el.

A magyar ügyintézésre azonban csak a szóbeliség szintjén van esély. Amint ugyanis a hivatalos okmányokra vagy űrlapokra kerül sor (a Beregszászi Járási Tanügyi Osztály kivételével), mindenütt ragaszkodtak ahhoz, hogy ukrán nyelven töltsék ki azokat. Az is előfordult, hogy a magyar nyelvű írásbeli ügyintézés lehetősége felől érdeklődő ügyfelet orosz nyelven kioktatták arról, hogy a hivatali ügyintézés nyelve az ukrán. Az űrlapoknak a lakosság számára elhelyezett mintái minden hivatalban kizárólag ukrán nyelven olvashatók.

A mindennapokban (szerencsére) nemcsak hivatalok ügyfelei vagyunk, hanem vásárlók egy boltban vagy a piacon, esetleg egy szolgáltatást veszünk igénybe. Munkatársaink egy hétig járták a beregszászi piacot, nézelődtek, érdeklődtek, alkudoztak, vásároltak, s közben figyeltek. Közel kétszáz vásárlást néztek végig, megkérdeztek több tucat piaci kofát és butikost. A feljegyzésekből az a kép alakult ki, hogy a város piacán tökéletesen el lehet boldogulni a magyar nyelvvel.

Ezután munkatársaink 11 élelmiszerüzletet látogattak végig és 22 eladónál vásároltak. Közülük nyolcnak nem okozott gondot, hogy magyarul szolgálja ki a vásárlókat. Három-három elárusító csak ukránul vagy oroszul értette meg, mit kérnek tőle. Ketten értették ugyan a magyar kérést, de csak ukránul tudták azt teljesíteni, egy bolti eladó pedig a magyar nyelvű kérések hallatán magyar kollégáját hívta segítségül.

Megvizsgáltunk 20 olyan üzletet és butikot is, ahol nem élelmiszert árusítanak. A meglátogatott kereskedelmi egységekben összesen 27 eladóval kerültek kontaktusba a terepmunkások. Húsz esetben meg tudták értetni magukat magyarul, és mindössze hét olyan eladóval találkoztak, akik nem tudtak vagy nem voltak hajlandók magyarul kiszolgálni őket.

A város központjában lévő „bevásárlóközpontban” 77 kereskedőnél próbálkoztak vásárlással megbízottaink, és mindössze 11 esetben vallottak kudarcot a magyar nyelv kizárólagos használatával. Az eredményekből úgy tűnik, hogy itt a legnagyobb eséllyel az tud eladóként elhelyezkedni, aki magyarul is beszél. Alig látható ugyanakkor magyar nyelvű felirat vagy árcédula a kétszintes üzletben.

A boltok után a gyógyszertárak következtek. Beregszász valamennyi patikájában van olyan gyógyszerész, aki magyar nyelven is ki tudja szolgálni a betegeket, és el tudja magyarázni, hogyan kell szedni az adott készítményt. Hasonló a helyzet a szolgáltató egységekben is. Miután bevásároltunk, az éttermek, bárok és kocsmák sorra látogatása következett. Összesen 30 helyre tértek be munkatársaink, és 61 pincértől, csapostól rendeltek. A legtöbb helyen magyar nyelvű kiszolgálásban volt részük. Mindössze kilenc pincér nem értette a magyar nyelven leadott rendelést, s közülük egy magyarul értő kollégájától kért segítséget. A 30 vendéglátó-ipari egység közül csak 12-ben kaptak étlapot az oda betérők. Öt helyen csak ukrán nyelven olvashatták el a kínálatot, hét esetben pedig két nyelven (ukránul és magyarul).

Ha már mindent megvettünk, és szomjunkat, éhségünket is csillapítottuk, elhagyhatjuk Beregszászt. Ehhez azonban vonatra vagy autóbuszra kell szállnunk. Akár közúton, akár vasúton szeretnénk elutazni a városból, menetjegyünket magyarul is megválthatjuk. Sem az autóbusz-állomáson, sem pedig a vasúti váróteremben nem találtunk azonban magyar nyelvű menetrendet, és a hangosbeszélő is csak az állam nyelvén tájékoztatja az utasokat.

Összességében azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a kisebbségek számára törvényileg biztosított jogok Beregszászban a hivatalbeli nyelvhasználat terén csorbát szenvednek. Úgy tűnik tehát, hogy – bár van értéke a magyar nyelvnek – mind a hivatali életben, mind a kereskedelemben jobbára csak a szóbeliség szintjén használható.

Márku Anita és Karmacsi Zoltán