Szökni próbált, hogy magyarul tanulhasson

Emberi sorsok

2002. június 14., 02:00 , 74. szám

Hánka Imre harminc éven át tanított orosz nyelvet és irodalmat a Viski Középiskolában, noha húszévesen, az orosz csapatok bevonulása után, még azért szökött a zöldhatáron át Magyarországra, hogy anya­nyelvén tanuljon tovább.

– A háborús éveket megelőzően a Máramarosi Református Gimnázium diákja voltam, amit az országhatárok átszabását követően már nem állt módomban befejezni. Öt gimnáziumi osztállyal végül a Bustyaházai Középiskola nyolcadik évfolya­mára vettek fel, bár szinte egyáltalán nem tudtam oroszul. Lator János barátom ekkor már a Lem­bergi Erdészmérnöki Főiskola hallgatója volt és magához csalogatott. Sikeresen túljutottam a felvételi vizsgákon, de három hét tanulás után úgy éreztem, rossz helyen járok. Nem hagyott nyugodni a gimnáziumi évek alatt belém táplált nemzettudat, sokkal többre vágytam...

– Jánossal együtt végül úgy döntöttünk, átszökünk Magyar­országra, onnan pedig valamilyen módon elvergődünk Amerikába. Fiatalok voltunk, meggondolatlanok és talán fel sem tudtuk mérni, mivel járhat mindez. Cset­falva és Vári között úsztuk át a Tiszát, a Túr fehérgyarmati hídjánál azonban már megállítottak a magyar határőrök és bekísértek az uszkai őrsre, ahol átadtak bennünket a szovjet hatóságoknak. A túloldalon az azonnali letartóztatást, majd a két hónapi nyomozást követően bíróság elé állítottak minket. A vád hazaárulás, az ítélet 25 év szabadságvesztés volt.

– Egy baskíriai, Belaja folyó parti munkalágerbe kerültünk, ahol több mint tízezer embert tartottak fogva. Építkezésen dolgoztunk, lényegében mi raktuk le annak a Szalavat nevű kisvárosnak az alapjait, mely később sikeres hokicsapatáról vált híressé. Volt köztünk néhány belevaló orosz katonatiszt, akik folyamatosan arról győzködtek bennünket, hogy meg kellene szöknünk. Hamar ráálltunk a dologra és elhatároztuk, hogy mivel a barakkunk nagyon közel van a kerítéshez, ásunk egy, a zóna túloldalára vezető alagutat. Valami 25 méterig jutottunk, amikor kiderült, hogy levegő híján nem tudunk tovább dolgozni. Egyik fogolytársunk, Asztalos Jóska azon­ban ezt a problémát is megoldotta, némi hulladék deszkából kiváló kézi meghajtású ventilátorokat faragott. Ezeknek már sajnos nem sokáig vehettük hasznát, mivel valaki elárult bennünket, és rövid időn belül ismét bíróság előtt áll­tunk.

– Az újabb ítélet: plusz öt év fogság. János az észak-uráli Ivden városába került, ahol ismeretséget kötött a szintén ott raboskodó Kovács Bélával, Nagy Imre kormányának későbbi miniszterével. Engem északra irányítottak, egy Karganol nevű lágercsoportba, ahol 1954 májusában ért a rehabilitáció.

– Hazakerülve rögtön felvételiztem az ungvári tanítóképzőbe, életrajzomból „kifelejtve”, hogy négy évet töltöttem büntetőlágerben. Szeptemberben aztán jött egy rendelet, hogy a tanítóképzőt bezárják, diákjait pedig átvezetik az állami egyetem orosz nyelv szakára. Így történt, hogy a börtönévek valahol mégis hasznomra váltak, mivel megtanultam oroszul, álmaim azonban örökre álmok maradtak. János elvégezte a főiskolát, vele mindvégig jóban voltunk, haláláig nagyszerű embernek és hű barátnak ismertem. A gimnáziumi társaim közül többen szép szakmai pályát futottak be, például Borbély Gyula a Budapesti Operaház karnagya, Katrin Béla a királymezői erdészeti kombinát egykori vezérigazgatója, Fekete Sándor Románia­szerte elismert orvos stb. Nekünk azonban más utat rendelt az élet...

Popovics Zsuzsanna