Ludovikásból „táborista”, szakszervezeti vezetőből konferanszié...
Fejezetek nyolc évtized szép-keserű emlékeiből
Június 22-én elhunyt Teinel Zoltán, a KMKSZ Aknaszlatinai Alapszervezetének egyik alapító tagja. Az alábbi interjúval adózunk emlékének, melyet nem sokkal tragikus halála előtt készítettünk.
A Máramarosszigeti Református Gimnáziumban érettségizett 1943 tavaszán. Ezt követően lett ludovikás Budapesten, majd szabadsága idején – az 1944. novemberi malenykij robot-rendelet értelmében – jelentkezett háromnapos munkára, hiszen életkorát tekintve éppen „megfelelt”. Azonban másnap kiderült, hogy társaival együtt kelepcébe került, „önként” vállalta a hadifogságot...
Szlatina – Novij Szambor
– Első nap Rahóra gyalogoltattak bennünket, ahol a helyi polgári iskolában éjszakáztunk, már néhány orosz fegyveres őr „védelme” alatt. Soha nem fogom elfelejteni az egyik tiszt másnap reggeli jelentését: „Tovariscs podpolkovnyik, 640 vojennoplennih k otpravke gotovi!” (Alezredes elvtárs, a 640 hadifogoly útra kész!). Ekkor értettem meg, hova is kerültem.
– A Szolyvára vezető úton újabb és újabb fogolycsapatok csatlakoztak hozzánk, így körülbelül ezren érkeztünk a gyűjtőtábor elé, ahol tífuszjárvány miatt mégsem „fogadtak”minket, ehelyett továbbindítottak Perecsenybe. Itt egy volt magyar laktanyában kaptunk szállást, majd karácsony tájékán Szamborba vezényeltek. Először Turka városában éjszakáztunk, ahol elértem legmagasabb hadifogoly-rangomat: kineveztek a foglyok bataljon (zászlóalj) parancsnokának. Történt ugyanis, hogy mindannyian nagyon szomjasak voltunk, víz azonban csak a Sztrij folyóban volt, ahová – tartva a szökéstől – őrzőink nem engedtek le bennünket. Megkértem hát a tábor ezredesét, hogy egy kisebb csoporttal hordhassunk vizet a szomjas foglyoknak, különben valamennyien itt pusztulunk. Megszületett az alku – mehetünk, legyek a csoport vezetője, de ha egyetlen embernek is nyoma vész, engem lőnek agyon. Tizedmagammal mertük és hordtuk szállásról szállásra az életerőt adó hűs folyóvizet, de szerencsére senki sem hagyott cserben, hajnalban maradéktalanul megvolt a „vízhordó brigád”.
– Novij Szamborban áprilisban bizottság elé rendeltek bennünket, ahol az egyik fogolytársam példájára én is tanítónak vallottam magam. Az ezredesi rangban lévő grúz kérdező biztos legnagyobb meglepetésemre azt mondta, menjek tanítani a gyerekeket, azzal hazaengedett. Ebben persze az is közrejátszott, hogy elég jól beszéltem oroszul és ki tudtam magyarázni magam. 1945 áprilisának végén négyen vágtunk neki a hazaútnak: Szlatináról Kruk Dezső bányász, Csoka István borbély és jómagam, valamint egy huszti sváb telefonmester.
Novij Szambor – Budapest
– Husztnál már jártányi erőm sem volt, leheveredtem hát az útszélre és elszunyókáltam. Arra jött egy viski fogatos, aki a szekérről lekiáltott: „Táborista?!” Mondtam, az, mire megérdeklődte, van-e utam Viskre? Mivel nővérem ott lakott, azonnal igent mondtam; erre ölbe kapott (alig voltam több mint 40 kiló) és felpakolt a derékaljba. Nevelőapám később gyalog jött értem Szlatináról, így kerültem nagy nehezen haza. Szegény édesanyám rosszul lett, mikor meglátott...
– Őszre valamennyire kikupálódtam és három barátommal együtt elindultam Budapestre, hogy részt vegyek a fővárosi romeltakarító munkálatokban. Pár héttel később édesanyám telefonált, hogy hamar jöjjek haza, mert lezárják a határt, elég volt nekem a láger... Kimentem hát a Keleti pályaudvarra, ahol éppen sípszót kapott egy Csapra induló szerelvény. Emlékszem, néhány ismerős román fiú húzott fel a zsúfolásig megtelt vonatra. Alig jöttünk át a Tisza-hídon, le is zárták a határt. Ott volt vége Magyarországnak...
Szlatina – Kijev
– Májustól már a szlatinai sóbánya alkalmazottja voltam, előbb a tervezési hivatal ökonómusa, majd a csomagoló üzem vezetője, később a nyolcas számú bánya felszíni részlegének vezetője. Volt, hogy több mint félezer ember tartozott a kezem alá, mivel azonban jól beszéltem magyarul, románul és oroszul, könnyen szót értettem mindenkivel, ami sokat számított. Talán ez is közrejátszott abban, hogy háromszor választottak meg szabad szakszervezeti vezetőnek, és összesen hét éven át vittem a bányászszakszervezet ügyeit.
– Szép sikereket értünk el. A zeneiskola tanáraiból verbuvált kisebb szimfonikus zenekarral például megnyertük a műkedvelő együttesek területi versenyét és kijutottunk a Kijevben rendezett köztársasági fesztiválra. Az sem volt kisebb „győzelem”, amikor a területi szakszervezeti központban sikerült kierőszakolni egy csoportos szanatóriumi beutalót a futballcsapat részére. Akkoriban Beregszász, Huszt csapata és az ungvári Szpartak volt a nagy riválisunk. Ellenükben nyertük meg a területi kupát, amit a köztársasági liga követett, igaz, csupán egyetlen idényre. Ott volt továbbá a nagy népszerűségnek örvendő szakszervezeti színjátszó csoport, melynek én voltam az állandó konferansziéja. Állandó zenekarunk révén kitűnő zenés darabokat vittünk színre, az előadások után pedig reggelig tartó táncos mulatságokat rendeztünk.
Kommunista Párt – Hruscsov
– Tartott mindez az ötvenes évek végéig, amikor aztán fordult a történelem kereke, és elvették tőlem a szakszervezeti vezetőséget. Felelős vezetőként ugyanis legalább párttagnak kellett volna lennem, én azonban nem voltam hajlandó beállni a kommunisták közé. Visszamentem hát üzemvezetőnek és néztem, ahogy lassan elhalnak a közösségek, felbomlik a színtársulat, a szimfonikus zenekar, a futballcsapat…
– Még szakszervezetis koromban történt, hogy az ötvenes évek elején Szlatinára látogatott a nagy Nyikita Hruscsov, az ukrajnai kommunista párt akkori első titkára (1944 és 48 után harmadszor). A pártiroda és a szakszervezeti iroda akkoriban egy épületben volt, és amikor a beszpekások sorfala között Hruscsov felért az emeletre, valami miatt nem jobbra, hanem balra tért, az én irodámba. Leült velem szemben és elkezdtünk diskurálni. Mint kiderült, fiatal korában Donbászon tanonckodott egy magyar hadifogoly kovácsműhelyében, akitől néhány magyar szót is megtanult: víz, kenyér, só, vas, tűz stb. Pár perc múlva aztán bejöttek az emberei, hogy várják a pártirodában...
Popovics Zsuzsanna
