2002. július 5.
Évközi 14. vasárnap
„Az én igám édes és az én terhem könnyű.” (Mt 11,30)
A beöltözési imában a pap ehhez kér erőt Istentől és ehhez kérhetünk erőt mi is, hogy bármit teszünk Jézus Krisztus nevében, a terhet valóban könnyűnek és az igát valóban édesnek érezzük. Azzal bírálják vallásunkat, hogy az embereket értelmetlen belenyugvásra neveli és a túlvilági kárpótlás ígéretével tűrni tanít minket. Jobb lenne, ha lázadást és elégedetlenséget tanulnánk a Názáreti Jézustól? A társadalomtudományban ez az út bizonyítottan járhatatlan, kudarcot vallott. Az elég több, mint a sok, és a sok akarása elűzi a lélek békéjét, megkeseríti életünket és eltérít minket Istentől, az általa felkínált üdvösségtől: „Jöjjetek, Atyám áldottai, vegyétek birtokba az országot, amely nektek készült a világ teremtése óta.” (Mt 25, 34) Aki erre képes, annak már ideát, itt és most elkezdődik az Üdvösség: „Isten Országa nem étek és nem ital, hanem igazság, béke és öröm a Szentlélekben.” (Róm 14, 17) Mi nem menekülünk a szenvedés elől – bár nem is keressük –, és nem táplálunk olyan illúziókat, hogy az mindenképpen kikerülhető. A szenvedés misztérium, Isten végtelen bölcsességével jól tudja, kinek mit osztogat a földi életben, mi válik javunkra. A békében és szeretetben elfogadott szenvedés az üdvösség rendjében felajánlható másokért.
A biológusok szerint ha egy fókát vagy teknőst erővel a víz alá nyomunk, rövid időn belül megfullad, míg ha önszántából merül le, igen sokáig kibírja lélegzetvétel nélkül. Ez a szabály érvényes lelki téren is, melyhez a szelídség és az alázat hozzátartozik. A megpróbáltatást, a szenvedést önként elvállalva, azon könnyen úrrá lehetünk, és a lelki békénk is megmarad. A kereszténység nem az elnyomottak, az életképtelenek, a rabszolgák vallása – mint ahogy Nietzsche elképzelte –, hanem az Isteni Kinyilatkoztatás vallása, amely ésszerű is.
A próbatétel magunktól elfogadva elviselhetővé válik, de csak Krisztusért, Krisztus szenvedésével önként, szívesen és szeretetből egyesülve válik könnyűvé és édessé, amikor „kiegészítjük, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak a javára”. (vö. Kol 1, 14) Ez az Istennel egyesült szenvedés kegyelmeket közvetít, és beteljesedik az Írás szava: „Élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Amint pedig most a testben élek, azt az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2, 20)
Hamar Róbert diakónus, Rahó