Az alkohol
Bögrecsárda működik a szomszédunkban, egy háborús rokkant özvegye működteti. Nem zavar. Tiszteletre méltó emberek, illetve emberroncsok, alkoholisták látogatják. Ezek az emberek feladták, felszabadultak a társadalom erőszakos nyomása alól, és működtetik a saját kis mikrotársadalmukat. Reggelente, általában nagyon korán találkoznak, s már a találkozás is más, mint a farkastörvények szerint élők, a dolgozók, szerzők, kaparók között. Ezek az emberek örülnek egymásnak, nyugodtak, segítőkészek, a csárdában történt első vizit után sétálnak, beszélgetnek.
Ritkán részegek, tudják, hogy a részegség pocsékolás, és ez csak olyankor fordul elő, mikor betéved egy-egy amatőr alkoholista, illetve részeges alak. Ezek a részeges tagok hőzöngenek, isznak disznómód, és itatnak, néha agresszívek is. Ilyenkor az alkoholisták bölcsen mosolyognak. Isszák a potyát, és tudják, hogy az ürge holnap a falba veri a fejét, keresi a pénzét, sunyin lapítva kérdezősködik majd, hol járt, kit sértett meg, ki látta hősies állapotában? A bölcsek, az alkohollal kibékültek ismerik ezt az állapotot. Valamikor ők is átestek rajta.
Különös, érdekes esetek is megtörténnek velük. Nagy port kavart, amikor a két elmaradhatatlan jóbarát egyikét bevitték a kórházba. A mája felmondta a szolgálatot, aztán másnap délelőtt meghalt. A barátja ott volt mellette, rosszul lett ő is, és délután a hullaházban már újra együtt voltak.
A múltkor az egyik ukrán nagyváros futballjubileumot ünnepelt. Összehívták a világ minden tájáról a valamikor ott játszó aranylábúakat. Meghívót kapott az egyik itteni tag is, aki király volt abban a városban, góllövő király. Elvette az egyetem rektorának a lányát, egy négyszobás lakást és két gyermeket hagyott ott, miután a futballal szemben az alkohol győzött. A szesztestvérek készítették elő az utazást. Ki egy nadrágot, ki egy utazótáskát adott, és még pénzt is szereztek. Van ott lelemény, kérem. Summa summárum, az utazás döcögve, illetve dülöngélve indult, de sikerült, bár a részleteket nem ismerem.
Az egyetlen, amit talán hiányolok náluk, ez a humor. Budapesten van egy kis olcsó csehó, ahová, ha betéved egy idegen, csak úgy kapkodja a fejét. A törzsvendégeknek – szinte mindnek – van valamilyen címe vagy rangja, és csak úgy röpködnek a levegőben az ilyen, és ehhez hasonló mondatok: „Jó reggelt, tábornok úr, kereste a nagykövet, de már kimentek Budára a professzor úrral.” Senki nem kérdi, de az ott ülő excellenciás urak és jogtanácsosok tudják, hogy az illetők kukázni mentek Budára, mert ott egy fél kuka is többet ér, mint Pesten három.
A társadalom előszeretettel és gőggel nézi le, közösíti ki ezeket az embereket, pedig van bennük valami emberséges; valami, ami a mi nagyrabecsült társadalmunkból hiányzik.
Tithli