Márai Sándor: Halotti beszéd

(részlet)

Látjátok, feleim, szem’tekkel, mik vagyunk

Por és hamu vagyunk.

Emlékeink szétesnek, mint régi szövetek,

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?...

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat,

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat.

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak

elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt,

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt

És megértették, ahogy a dajkaéneket

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg.

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké.

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet...”

Az ohiói bányában megbicsaklik kezed

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet

A tyrreni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon

A tested is emlékezik, mint távoli rokon

Még felkiáltasz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat...”

De már tudod: igen, lehet... És fejted a vasat

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár,

A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét

Látni való, untatja a sok alkotmány és pecsét –

Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?

Arany szava?... Rippl színe? Bartók vad szelleme?

„Az nem lehet, hogy annyi szív...” Maradj nyugodt.

Lehet...

Döbbenetes erejű költemény és látomás ez a vers. Még így is, hogy csupán az első felét olvassuk, érezni a belőle kiáradó mérhetetlen fájdalmat és aggodalmat. Különösen megnöveli minden egyes sornak és gondolatnak a súlyát az a tény, hogy Márai Sándor évtizedeken keresztül magára vállalt száműzetésben élt, messze a hazájától, messze Magyarországtól. A szocializmus és a kommunizmus építői elől távozott az író – nem óhajtott „a vörös Magyarországon” maradni a második világháború után.

Az első összefüggő nyelvemlékünk, a Halotti beszéd indító sorával kezdődik ez a költemény, és ezzel még megrendítőbbé válik a nemzet pusztulásának a képe. Ő, Márai Sándor tudta a legjobban, mit jelent az ember számára a haza, a nemzet, ő tudta a legjobban, hogy mekkora megtartó ereje van a nyelvnek. Neki nap mint nap szembesülnie kellett azzal az igazsággal, hogy nyelvében él a nemzet, ezért is mondta: számára az anyanyelve biztosítja a hazát. Az pedig, hogy Vörösmarty Mihály sorait idézi kétszer is, az már a teljes reményvesztést jelenti. A Szózat ezen eredeti soraira utal: „Az nem lehet, hogy annyi szív / Hiába onta vért, / S keservben annyi hű kebel / Szakadt meg a honért. // Az nem lehet, hogy ész, erő, / És oly szent akarat / Hiába sorvadozzanak / Egy átoksúly alatt” – és a válasz csak ennyi: „Maradj nyugodt. Lehet.” Hát valóban végleg elpusztulhat ez a nemzet?

Penckófer János