Matl Péter: A jelennek alkotok
Isten éltesse!
Matl Péter 1960. július 22-én látta meg a napvilágot Munkács városában. Számos műve díszíti Ukrajna, Kárpátalja és Magyarország településeit. Ő alkotta a málenykij robot munkácsi áldozatainak emlékművét, keze nyomát viseli a nagybocskói és a csetfalvai templom oltára. Ő készítette volna el a Vereckei-hágó emlékművét is, ha az ukrán hatóságok közbe nem szólnak.
– Milyen volt a gyermekkora?
– Nagyon fantáziadús gyerek voltam. Például elképzeltem, hogy a tárgyak megelevenednek. De álmodtam olyan dolgokról is, amelyeket nagyon szerettem volna megvalósítani. Ha aztán valami nem sikerült, óriási csalódásként éltem meg a kudarcot. A könyvek üres lapjait állandóan telefirkáltam, a lakás falát kifestettem rúzzsal.
– Hogyan lett Önből szobrász?
– Művészcsaládba születtem. Édesanyám táncolt, édesapám a mai napig zenél. Természetes volt hát, hogy nekem is művészettel kell foglalkoznom.
– De miért épp a szobrászat mellett döntött?
– A szobrászat számomra mindig valamilyen szentséges dolog volt, amit féltem megközelíteni, akár egy tabut. A katonai szolgálat előtt ezért festészettel, rajzolással és kerámiával foglalkoztam. Aztán a katonaságnál a politikai tiszt megkérdezte, hogy mihez értek, én pedig rávágtam, hogy a szobrászathoz. Ettől fogva szobrász lettem. Itt nem kellett félnem, hogy elrontok valamit a megmintázáskor, mert egy katona vagy Lenin alakjának megformázásánál nincs mit elrontani. Miután hazatértem, sorra jártam a kiállításokat a szobraimmal, de sehol sem találták díjra érdemesnek a műveimet, habár festményeimmel akkor már több sikeres kiállításon is szerepeltem.
– Miből merít ihletet a szobraihoz?
– Alapvetően zárkózott ember vagyok. A legtöbb napom úgy telik el, hogy a házból átmegyek az udvarunkon álló műhelybe, dolgozom, majd estére visszamegyek a házba. Amikor aztán néha elhagyom a lakást, rácsodálkozom az emberekre, a sorsukra. Nagy élmény volt számomra a csetfalvai római és görög katolikus templomon dolgozni, mert rengeteg emberrel találkoztam, és a sorsukból merítettem ihletet szobraimhoz. A legtöbbször tehát emberi sorsokat vagy irodalmi művek hőseit formálom meg. De a szobraim mindig a jelenhez szólnak. Nem a múltnak akarok alkotni, hanem a jelennek, a mai kornak. Ha a múltat próbálom megalkotni, akkor csak másolatokat készítek.
kz
