Véletlenek
Az alábbiak valóban a fatális véletlenek kategóriájába tartoznak. Távol áll tőlem, hogy valamilyen következtetést, netán megállapítást tegyek, csupán az érdekesség kedvéért mondom el a történeteket.
Ismertem a félkarú gépészt, hallottam, hogy unokája a villamos alá esett, és az levágta a fél karját. De azért, amikor látogatóba jött az unoka és ugyanannyi hiányzott a karjából, mint a nagypapának, ráadásul ugyanarról a kezéről, mégis meghökkentem.
Azután ott vannak a rokonaim, az ikertestvérek. Az egyikük tizenegyezer rubelt nyert a lottón, akkor, amikor a rubel még nagyon erős volt, majd rá néhány hónappal a másik is nyert egy autót, szintén sorsoláson.
Persze vannak más esetek, amikor nem fatalizmust emlegetnek az emberek, és nem tartják véletlennek a történteket, inkább valami törvényszerűt szeretnének felfedezni az események mögött. Mint abban a községben, amelyik szinte egybeépült a várossal, és a hatalmas kőkereszt a falu elején a kolhozosítás után nagyon sértette a járási vezetés szemét. Zavarta a kilátást és elállta a kommunista horizontot. Megszületett a döntés: el kell távolítani a keresztet, csak hát nem akadt rá vállalkozó. Így aztán csak húzódott az ügy, mígnem a Hosszú – így csúfolták a traktoristát, aki a városból járt ki dolgozni a faluba – egy napon hajnalban kirántotta helyéből a traktorral, és elhúzta a temető árkába a kőkeresztet. Sok év telt el azóta, a Hosszú rég meghalt. Gondolom, rég letárgyalták a keresztkihúzási ügyet ott fenn, ahol az ilyen dolgokkal mindenféleképpen el kell számolni, és úgy hiszem, már a fellebbezési idő is lejárt, mikor a falu végén, a kőkereszt hűlt helyétől néhány méterre, éjszaka egy púpos Merci – így hívják ezt a fajta autót mostanában – az árokba borult, és vezetője szörnyethalt. Reggel a falu idősebb lakóinak felállt a hátán a szőr, amikor kiderült, hogy ismerős az áldozat neve, megegyezik a Hosszúnak csúfolt traktorista nevével, a halott fiatalember az ő unokája volt.
Hasonló történetet jegyeztek fel egy valamikori kálvinista faluban, ahol miután az utolsó magyar és református is meghalt – sajnos van még egynéhány falu Kárpátalján, amely néhány évtized múlva erre a sorsra jut –, a kolhoz kiadta a parancsot a templom szétszedésére, mert szükség volt a kövekre. Az egyik fiatalember, az ateista és a kommunista eszme buzgó híve, haza is vitt belőle az istállóépítéshez alapnak. Eltelt egynéhány év, talán húsz is, de még virágzott a szovjet rendszer, amikor emberünk belekeveredett valamibe, amiből csak a börtönön keresztül volt kiút. Ő viszont másképp döntött, felakasztotta magát – talán mondanom sem kell, hogy a templom köveire épült istállóban.
Megmagyarázhatatlan dolgok ezek és talán csak icipici jelek az ember számára, hogy a történésekben és azok mögött vannak érthetetlen és felfoghatatlan dolgok.
Tithli