Falunapok
Egymás után rendezik a falunapokat, több-kevesebb sikerrel. Nemes próbálkozások ezek, és azt hiszem, idővel kiérlelődik belőlük majd egy egész közösséget megmozgató hagyomány. Aki már szervezett valamit életében, valamilyen társadalmi megmozdulást, összejövetelt vagy gyűlést, az tudja, mekkora erőfeszítésbe kerül egy ilyen falunap megrendezése, kevés segítőkész aktivistával, sok kritikussal és az ellendrukkerekkel szemben.
Van egy elmélet, amely szerint azok a népek vagy társadalmi rétegek, akik kint vannak az utcán, a jövő népei, akik viszont behúzódnak házaikba, és csak ritkán, kényszerből hagyják el lakhelyüket, azok az elmúlás emberei. A tétel bizonyára vitatható, de hogy van benne valami, az biztos. Sajnos elszoktunk attól, hogy kimenjünk az utcára, még a templomba is célirányosan megyünk, jövünk. Hol vannak már a templomkerítésre könyökölő vitatkozó gazdák, a ráérősen sétáló, nézelődő emberek!
Szívből sajnálom azokat, akik nem mennek ki a falunapon az utcára, a futballpályára vagy a klubba, legalább megnézni, mi történik a községben. Sok évtizeden keresztül éreztették velünk, hogy itt semmi nem a miénk, legfeljebb a házunk azon a kimért, kicsiny parcellán, ami viszont azon kívül van, az az államé, abban mások döntenek. Nagyon messze vagyunk még attól, hogy tágabb értelemben is magunkénak érezzük azt a földdarabot, ahol élünk, s azért, ha kell, áldozatokat is tudjunk hozni. Pedig el kell, hogy jöjjön az az idő, amikor lesz iskolánk, amelynek működéséért mi is teszünk valamit; lesz templomunk, amelyik nem csak heti egy órára tartja össze a közösséget; lesz községünk, melynek utcái, árkai és a határa is a miénk lesz tisztán és ápoltan; lesz temetőnk, melyben nemcsak a sírok, hanem a környezet is rendezett lesz. Persze akkor majd sokkal könnyebb lesz falunapokat szervezni is.
Tithli
