Vörös István: Félidő

2002. augusztus 9., 02:00 , 82. szám

Nincs fele az eltöltendő

időnek. Négy hétnek egy hét

az első fele. Legfeljebb még

egy-két nap jöhet hozzá.

Visszafelé rövidebb

az út. El is alszol az autóban,

besötétedett. Különben a táj

odafelé se volt valami izgalmas.

De türelmetlen voltál. Zavartak

a fák, hogy nem látod tőlük

a távolt. Zavart a távol,

hogy nem látsz valami mást.

Mikor megpihentetek egy parkolóban,

zavart az evésre fordított idő,

a járkálás a ritkás bokrok között.

Most, hogy visszafelé ugyanott

megálltok, felriadsz. Azt hiszed,

hogy már otthon is vagy. Meglátod

türelmetlenségedet a tűz mellett

üldögélni. Ökröt sütnek nyárson,

énekelnek. Nem elegyedsz

közéjük. Elindulsz a szántásban,

nem érted, miért járkáltál itt

fel-alá. Szembejön az arcod.

Szembejön a kezed. Vajon hová

tartanak? Szembejön egy beszélgetés,

amit magaddal folytattál.

Jönnek benne a csontjaid.

Az autó már dudál. Az utolsó

hét mindig a leghosszabb.

 

A Félidő című vers az emberi létezést és az embernek önmagáról való gondolkodását feszegeti. Teszi mindezt abban a közismert időérzékelésben, amit egy-egy távollét és egy-egy utazás élménye nyújt. Egészen pontosan: itt a költő abból az időérzék-csalódásból indítja el a gondolkodást és a költői megjelenítést, amit az otthontól távolodó, illetve a hazafelé tartó észlelés különbözősége biztosít számunkra. Magyarul ezt így szoktuk mondani: visszafelé minden út rövidebb!

Érdemes megfigyelni, hogy így, ez a közismert megfogalmazás mennyi gazdag tapasztalatot és érzelmet szorít magához. Ebbe még a hazaszeretetet is belehallja az érdeklődő. Erre utal a költemény zárósora: „Az utolsó hét mindig a leghosszabb”. De az egész verset átfogja valami nyugtalanság, az az igazságérzet és mélységes tapasztalat, hogy az ember nem lelhet végső nyugvópontra: nincs egyetlen, számára elrendelt biztos hely. Ugyanakkor a költemény valamennyi gondolatát feltételezi az ezzel szemben álló bölcsesség, amit Tamási Áron szavaival szoktunk kimondani: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”

Jó elmenni otthonról, de a legjobb hazajönni.

Penckófer János